HIRDETÉS
TÓTH ANITA 2018.09.11 09:46 Frissítve: 2018.09.11 09:47

Vastag Csaba: A sportban és a zenében ez egyaránt tetten érhető

A sportban és a zenében egyaránt tetten érhető, hogyha dolgozol, van eredmény, ha nem dolgozol, nincs. Vastag Csaba korábbi kézilabdázóként és versenytáncosként tudja ezt, s jól is alkalmazza a zenei pályán. Maximalizmusára mindig büszke volt, bár mára tudja, ez hosszú, nem feltétlenül a boldogsághoz vezető út...

Vastag Csaba mindig új célt tűz ki maga elé (Fotók: Eczeti György)

 

– Tudván, hogy veszprémi, talán kérdeznem sem kell, milyen sportággal kezdte a pályafutását, úgyhogy inkább azt kérdezem: kézilabdázott?
– Mint a városban mindenki. Veszprémiként nem is az a kérdés, hogy kézilabdáztál-e – mert nagyjából minden gyerek az MKB utánpótlásába tartozik hosszabb-rövidebb ideig –, hanem az, hogy mit sportolsz a kézilabda mellett. Én többnyire kapus voltam és fogtam, mint a festék. (Nevet.)

– Nem akarom megbántani, de gondolom, amúgy is tudja, a kapusléthez kell egyfajta megszállottság.
– No igen, tény, hogy nem teljesen normális az, aki vállalja, hogy bármelyik testrészével is, de kivédi a felé száguldó labdát. Hozzátenném, hogy hat évvel ezelőtt visszamentem Veszprémbe egy forgatásra, amely során beálltam a kapuba, és a világverő klub aktuális játékosai megsoroztak. Egyáltalán nem volt vicces, majd' leszakadt a karom – a test ugyanis elfelejti a korábbi terhelést, azt, hogy egy-egy lövés mennyire tud fájni. Ha őszinte akarok lenni, azért szurkoltam, nehogy valamit kivédjek.

– A szurkolás, gondolom, alap. Abban nő fel az ember, szinte kötelező.
– Nem kellett kötelezővé tenni, ez szinte beleivódott a veszprémiekbe az utóbbi évtizedekben – afféle örökség, amely apáról fiúra száll. A meccsre járásnak közösségformáló ereje van, én is számtalanszor üvöltöztem magam csapágyasra a fiúk mérkőzésein.

– Hogy lett önből végül mégis táncos?
– Az úgy volt, hogy a szomszéd kislány akart járni akrobatikus rock and rollra, és nekem nagyon bejött. Már nem a tánc, hanem a kislány. Azért mentem le az első edzésre, mert tudtam, hogy ő ott lesz – két hét múlva már nem járt, én meg tizenkét évre ott ragadtam. Talán azért is, mert nagyon jó volt a csapat, és nagyon jó eredményeket értünk el.

– Mi tetszett benne?
– Kimondottan bonyolult és a maga módján veszélyes sportág, minden edzésen le kell győznöd saját magadat, mert csak úgy tudsz felkészülni a versenyekre. Motivált az előrejutási vágy, hogy minél eredményesebb legyek, no és kár lenne tagadni, hogy a lányok is főszerepet játszottak abban, hogy maradtam, mert annyi csinos lányt, mint a táncparketten, nehezen találni.

– Az sem zavarta, hogy ez pontozásos sportág?
– Azért nem, mert itt megvannak a kötelező akrobatikus elemek, van technikai leírásuk, tudja az ember, miként kell őket tökéletesen végrehajtani – vagyis az egészet nívórendszerbe lehet foglalni. A bírók a tökéleteshez viszonyítanak – ezért mondjuk, hogy ez inkább sport, mint pusztán tánc.

– Úgy mondta ki a tökéletes szót, mintha csak az létezne a világon. Maximalista?
– Mindig nagyon büszke voltam arra, hogy igen. Pedig a szakemberek szerint ez éppen annyira káros, mint amennyire jó. Sokat köszönhetek neki, a sikereim nagy részét például, de a maximalizmus nem a zenhez vagy a boldogsághoz vezető út. Mert a maximalista számára soha semmi sem lesz elég jó – mindig van következő lépcső, amelyet meg kell mászni.

– Vonatkoztatható ez a zenére is?
– Persze. Miután megnyertem az X-Faktort, azon voltam, hogy még több díjat nyerjek. Amikor azok is megvoltak, a táncos műsort akartam megnyerni. Amikor az is sikerült, újabb célt tűztem magam elé – az volt a lényeg, hogy mindig, mindenben én legyek az első. De ugyanebből a maximalizmusból fakad, hogy a nagy győzelmek után furcsa ürességet érez az ember. Felemeli a kupát, nagyon intenzív, hatalmas örömöt él át, aztán… Aztán lehet hazasétálni.

 

– De legalább azzal a tudattal, hogy megcsinálta. Mire tanította a sport?
– Sok mindenre. A kézilabda arra, hogy tudjak csapatban gondolkodni, hogy lássak a pályán, hogy nem kell azt is egyedül, önző módon megoldani, amire nem is vagyok képes. S nem csupán a kézilabda, hanem minden sportág arra tanít, hogy küzdeni kell, menni előre, mert csak az hoz eredményt, ha sokat edzel, vagy esetünkben sokat gyakorolsz, hiszen a versenytársaid is ezt teszik mindennap.

– A koncertjein ezer fokon ég – milyen háttérmunkával lehet bírni azt a robbanékonyságot, amelyet a színpadon láthatunk öntől?
– Nem is olyan régen Polar órával megmértem, hogy átlagosan ezer-ezerötszáz kalóriát égetek el egy koncerten, úgyhogy tulajdonképpen megfelel intenzív edzésnek is, de természetesen, hogy bírjam, futni szoktam. Azért szeretem ezt a mozgásformát, mert mindenki a saját tempójával és távolságával tud dolgozni. Én sohasem futottam kevesebbet tíz kilométernél. Ez valahogy elv volt nálam. Hogy akkor is lefutok tízet, ha a végén már csak vonszolom magam. És ezt igyekeztem folyamatosan felgyorsítani és kiélezni. Naponta tíz kilométer szerintem éppen elég, többre nincs szükségem, mert az már izomvesztést eredményezne. Egy óra alatt megvan, s ennyi idő arra is elég, hogy átgondoljam a napomat, rendszerezzem a teendőket, fontossági sorrendet állítsak fel.

– Mennyire sűrűek a napjai?
– Nagyon. De szeretem is, hogy ilyenek, mert főleg most, hogy már nem vagyok tizennyolc éves, látom, hogy a huszonnégy óra néha nagyon kevés, úgyhogy jól ki kell használni.

– De ugye ismeri a mondást, hogy aki tud megfeszülni, annak lazulnia is tudni kell?
– Persze, tudom, és szoktunk is magunknak időt adni az ünneplésre, vállveregetésre, szusszanásra, ha a nagy munka végére érünk. De addig menni kell előre, mint most, amikor éppen videoklip-készítési fázisban vagyunk. Egy lemez megszületése ugyanis csak a jéghegy csúcsa, rengeteg munka van mögötte. Az előző például két évig készült, s bár nagyon szép eredményeket ért el, utólag rájöttem, kicsit jobb logisztikával akár egyesével is kiadhattuk volna a dalokat, s akkor nem kellett volna ennyit várniuk a rajongóknak. De ehhez is kellett a tapasztalat.

– Valami ilyesmire számított, amikor évekkel ezelőtt elindult a zene útján?
– Nyilván amikor az ember távolról szemléli a zenészek életét, csak a sallangokat látja, s persze kizárólag a pozitív oldalt. Amikor benne vagy a sűrűjében, akkor tanulod meg megbecsülni magát a munkát, s akkor tanulod meg még jobban tisztelni azokat, akik ezzel foglalkoznak. Ezáltal válik nyilvánvalóvá az is, hogy nem, Beyoncé nem híresnek született, hanem rengeteget dolgozott a sikerekért. A sportban és a zenében egyaránt tetten érhető, hogyha dolgozol, van eredmény, ha nem dolgozol, nincs. Ennyire egyszerű.

 

2019.01.17 00:20:46

Egyéb egyéni CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Mindegy, hogy az óceán melyik partján robbant ki a három legnagyobb doppingbalhé (THG, Armstrong, Rusada) – egyik rendszer sem pozitív minták miatt dőlt meg, hanem mert valaki borított belülről.

2019.01.15 23:48:00

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

ALAPVONAL. Ritkán hallunk munka közben megsérült bankárról vagy pékről, s általában az operaénekesnek sem a színpadon, ária közben megy el örökre a hangja. A profi pályafutás kényszerű befejezése kétségkívül nagy trauma, ám ha a versenyzőnek van civil »menekülő útvonala«, legalább félig kész terve a hogyan továbbra, túlélhető.

2019.01.15 10:44:13

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2019.01.15 11:20:25

Egyéb egyéni SZABÓ GÁBOR

A testi-lelki állapotát naiv szürrealizmussal ábrázoló festőművész románca tíz évig tartott Muray Miklóssal.

2019.01.14 22:58:48

Egyéb egyéni MAROSI GERGELY

Katelyn Ohashit előbb maga alá temette a tornasport brutalitása, majd megtalálta örömét – és önmagát is.