Totti, Bryant, Messi – avagy a klubhűség nyomában

RÁC BENEDEK BALÁZSRÁC BENEDEK BALÁZS
Vágólapra másolva!
2018.05.17. 16:16
null
Három hűséges sportikon (balról jobbra, az óramutató járása szerint): Francesco Totti, Kobe Bryant és Lionel Messi<br />(Fotók: AFP)
Világszerte egyre nehezebb olyan kimagasló tudású sportolót, edzőt találni, aki egy városban töltötte volna pályafutását, mi mégis kísérletet teszünk ezen magyar kiválóságok bemutatására. Új sorozatunkban megyénként vesszük végig adott országrész ikonikus játékosait, szakvezetőit, de mielőtt belevágunk, bevezetésképp általános képet adunk a klubhűségről szakértő bevonásával, külföldi példák bemutatásával.

 

Régen minden más volt. Még a klubhűség is.

Már harminc felett is gyakran nosztalgiázik az ember, hogy bezzeg az ő fiatalsága idején még másként mentek a dolgok, s bizony, amikor Francesco Totti visszavonult az előző szezon végén, szomorúan állapíthattuk meg, a klubhűség egyik, ha nem a legutolsó mohikánját veszítette el a sportvilág.

676-SZOROS DÍJAK

A Pécsi Tudományegyetemen készült egy átfogó elemzés „A sport társadalmi aspektusai" címmel, amelyben a sportbeli migrációra is kitérnek.

„A belföldi sportolói migráció a legrégebbi és legnagyobb sportolói létszámot érintő vándorlás hazánkban. Ez a forma erősen sportágfüggő, hiszen vannak olyan sportágak, ahol ez teljesen elmarad, míg vannak olyanok, ahol a lakóhely változtatás sok tehetséget és élsportolót érintő folyamat. Ezek leginkább azoknak a sportágaknak az elit bajnokságaira jellemző, ahol jelentős pénzmozgás realizálódik (különösen a Társasági Adó sportban történő megjelenése óta), mint a futball, kosár-, kézi-, vízilabda és a jégkorong. A belföldi sportolói migráció fő mozgató rugói közé tartoznak az anyagi megbecsülés mellett, a sportszakmai kihívások is. A fő fogadó települések közé tartoznak azok, amelyek a stabil gazdasági és társadalmi háttér mellett az adott sportágban szakmai szempontból is magas színvonalat képesek nyújtani (pl. Budapest, Győr, Szeged, Veszprém, stb.). A magyar sportolók nagy tömegét érinti az ingázás típusú helyváltoztatás, amely a csapatsportágaknál az alacsonyabb ligákra, míg az egyéni sportágaknál a teljes bajnoki rendszerre jellemzők” – írja az elemzés, amelynek ezt a részét Ács Pongrác a PTE egyetemi docense és Laczkó Tamás a PTE egyetemi adjunktusa jegyzi.

Az összeállítás kitér arra is, hogy a külföldi migrációban kiemelkedő szerepe van a sport elüzletiesedésének, a szervezeti és feltételrendszerbeli különbségeknek, ráadásul az Európai Unióban megszüntek a munkavállalást érintő adminisztratív korlátozások. Hatalmas különbségek lettek az azonos teljesítménnyel megszerezhető jövedelmek között a különböző országokban, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy a közlekedés jelentős fejlődése – a fapados repülés forradalmával egy-egy út alig különbözik attól, mintha vonatra szállnánk –. is megkönnyítette a sportolók mozgását, lakhelyváltását. A kutatás szerint 2015-re 1993-hoz képest húszszorosára, míg 1973-hoz képest 676-szorosára növekedtek transzferdíjak!

Tisztában vagyok vele, hogy az olasz klasszison túl is vannak még olyan sportolók, akik nem hagyták el klubjukat, városukat, mégis Totti az, akinek a neve úgy forrt össze Rómával, ahogy csak a mesékben regélnek a hűségről. A 41 esztendős futballista története azért is fontos, mert 19 szezonon keresztül csapatkapitánya is volt a „farkasoknak”, úgy tartott ki a klub mellett, hogy amíg őt a világ legjobbai között tartották számon, együttesével mindössze egy olasz bajnoki címet és két kupát nyert, a BL-re esélye sem volt. Mégsem váltott soha, még a Realnak is nemet mondott, szerepelhettek akárhogy a bordó-sárgák, ő római maradt.

Ilyen sportolóból pedig tényleg kevés van már manapság, s amíg tinikoromban a DVSC kezdőcsapatának gyakorlatilag a fele saját nevelésű játékosokból állt, ráadásul olyanokból, akik évekig nem hagyták el a Lokit – vagy visszatértek oda a légióskodás után –, addig most (előre is elnézést az említettektől) Könyves Norbertek, Takács Tamások és Alekszandar Jovanovicsok alkotják a gárdát. És közülük még Jovanovics játszik a legrégebb óta piros-fehérben.

Anno Horváth Béla, Sándor Tamás, Dombi Tibor vagy éppen Szatmári Csaba neve egyet jelentett Debrecennel, de amíg régebben a máshonnan érkezők, sőt még a légiósok (Viktor Gracsov, Nicolae Ilea) is éveket húztak le a Nagyerdőben – vagy bárhol máshol, mert ez a többi magyar csapatra is igaz volt –, addig most már alig akad sportoló, akinek a neve összeforrna az egyesületével.

Ami a kézilabdát illeti, mindennapos a férfiaknál Szeged-Veszprém-Balatonfüred útvonal, a nőknél a Békéscsaba-FTC-Győr-Vác/Érd sorminta, kosárlabdában az Alba-Szolnok átigazolás sem tabu, míg vízilabdában fél évtizede süllyednek le, illetve emelkednek fel a legerősebb klubok, s ennek megfelelően vándorolnak a sztárjátékosok.

Persze az is igaz, hogy a dolgok szinte tökéletes együttállására van szükség ahhoz, hogy valaki egy helyütt töltse a karrierjét. Fontos, hogy egy fiatal játékos már pályafutása elején beférjen a felnőttcsapatba, majd a csúcson is hozzá hasonló szintet képviseljen a gárda. Sőt ha ez nem lenne elég, a zeniten is meg kell ütni a klub szintjét, nehogy öregkorára félretegyék. Ha a sportoló túlnő a klubon, váltani kell, ahogyan akkor is, ha egy idő után nem üti meg az együttes szintjét, s bizony, mindkettőre sok példa van.

És akkor még csak a vízilabda kapcsán említettük az anyagiakat, hiszen ha a sportoló képvisel is egy állandó nívót, viszont közben csődbe megy a klub alatta, akkor mit sem ér a klubhűség. Ezért nehéz például Miskolcon kitartani, ahol szinte minden csapatsportág liftezett már a csőd és az első osztályú dobogó között, bár az borsodi város helyére sok másikat is behelyettesíthetünk. Itthon ugyanis szinte mindennapos a klubok tündöklése és bukása, hát még ha évtizedes távlatban gondolkozunk.

ÁLOMCSAPAT HŰSÉG MÓDRA

Az amerikai Bleacher Report oldal – amelynek szlogenje, hogy „Jobban ismerjük a csapatodat, mint bárki más”, s amelyet 2011-ben a Time magazin az 50 legjobb weboldal közé választott be – összeállította ama futballisták álomcsapatát, akik sohasem hagyták el a klubjukat. Mi tagadás, veretes kis brigád jött össze, amely nemcsak hűséges, hanem klasszis játékosokból épül fel.
A lista összeállításakor Andrés Iniesta, illetve Lionel Messi még nem volt 10 éve a Barcelona játékosa, ezért nem kaptak helyet az akkori álomcsapatban, míg az akkor még a Chelsea-ben játszó John Terry azért maradt ki az együttesből, mert hat mecset focizott kölcsönben a Nottingham Forestben.
Azóta Iker Casillas, illetve Xavi sem erősíti az akkori klubját, így a kispadról ki kell(ene) vennünk őket, mégis érdekes a lista ebben a formában is, egyúttal jól mutatja, milyen különleges volt az akkori Manchester United, amely három játékossal képviselteti magát, míg a Milan, az Inter és a Barcelona kettővel-kettővel . Ráadásul a Barcelonánál most már háromra növekedhet a szám, ha Messit és Iniestát is felvesszük a csapattagok közé.
Casillas helyett jöhet az orosz válogatott, a CSZKA Moszkva kapusa, Igor Akinfejev, Gerrard helyett beszállhat Sergio Busquets (Barcelona), de a Borussia Dortmund balbekkje, Marcel Schmelzer és az Athletic Bilbao szélsője, Markel Susaeta is csatlakozhat a gárdához. A 30 esztendős Schmelzer 16-szoros német válogatott, s 233 meccset játszott eddig klubjában, míg Susaeta egyszeres válogatott, továbbá 383 klubmérkőzésnél tart. És ha még mindig nem lenne elég erős és sokszínű a gárda, akkor említsük meg Thomas Müllert, aki immár 18 éves, 11 esztendős kora óta a Bayern München támadója.

A HŰSÉGCSAPAT:
Lev Jasin (Dinamo Moszkva) – Carles Puyol (Barcelona), Tony Adams (Arsenal), Franco Baresi (Milan), Paolo Maldini (Milan) – Steven Gerrard (Liverpool), Paul Scholes (Manchester United), Matt Le Tissier (Southampton), Ryan Giggs (Manchester United) – Francesco Totti (Roma), Nat Lofthouse (Bolton)

Kispad: Iker Casillas (Real Madrid), Jamie Carragher (Liverpool), Jimmy Dickinson (Portsmouth), Xavi (Barcelona), Gary Neville (Manchester United), Jack Charlton (Leeds), Alessandro Costacurta (Milan), Guiseppe Bergomi (Inter)

Az eredeti lista elkészülte óta csapatba illeszthető játékosok: Igor Akinfejev (CSZKA Moszkva), Andrés Iniesta (Barcelona), Lionel Messi (Barcelona), Sergio Busquets (Barcelona), Marcel Schmelzer (Dortmund), Markel Susaeta (Athletic Bilbao), Thomas Müller (Bayern München)

(Az áthúzott játékosok azóta elhagyták klubjukat, a dőlt betűvel szedett Costacurta pedig fiatalon kölcsönjátékos volt, ezért vitatható a helye a csapatban.)

Dénes Ferenc (Fotó: Nemzeti Sport)
Dénes Ferenc (Fotó: Nemzeti Sport)

 

Szóval nem lehet mindig a játékosokat hibáztatni, még akkor sem, ha a felgyorsult és változó világ egyik leképeződése az, hogy a sportolók sokkal hamarabb váltanak, mint egy, vagy két évtizeddel korábban. Ennek pedig több oka is van.

AKIK MÁSHOL VÉGEZTÉK
Érdekes, sőt kissé pikáns helyzet, de előfordul, hogy egy-egy játékos éppen pályafutása végén hagyja el szeretett klubját.
A labdarúgásban mostanság egyre divatosabb, hogy a csúcsfutballból kiöregedő klasszisok elmennek egy alacsonyabban jegyzett bajnokságba, ahol viszont még mindig királynak számítanak. Elég, ha csak Steven Gerrard amerikai vagy Xavi arab kalandjára gondolunk, hiszen ők így is liverpooli, illetve barcelonai ikonok maradnak, csak éppen annak a feltételnek nem felelnek meg, hogy egy klubban húzták le az egész pályafutásukat. Sőt, hiába a fiatalkori padovai kölcsönjáték, végül meg a levezető ausztrál és indiai kaland, Alessandro Del Piero neve is összeforrott a Juventusszal. Csak a szőrösszívűek mondják, hogy az olasz klasszis leveri a klubhűség feliratú lécet.
A Gerrard, Xavi, Del Piero hármas persze nem egyedülálló, a világon 17 országban jelen lévő amerikai Mental Floss magazin készített egy listát, amelyen több érdekes névre és történetre is bukkanhatunk.
Ott van például a Chicago Bulls ikonja, minden idők egyik legnagyobb kosárlabdázója, Michael Jordan, aki második visszavonulását követően már nem a Bikákhoz, hanem a Washington Wizardshoz tért vissza. További NBA-beli példák is akadnak: a Houston Rockets egykori klasszisa, Hakeem Olajuwon a Toronto Raptorsban, a fél életét a Utah Jazznél töltő Karl Malone pedig a Los Angeles Lakersben fejezte be pályafutását, utóbbi egy elveszített döntővel búcsúzott.
Sokkal jobban járt a jégkorongozó Ray Bourque, aki 1979 és 2000 között erősítette a Boston Bruinst, majd 39 évesen a Colorado Avalanche játékosa lett, 2001-ben pedig a hőn áhított Stanley-kupát is megszerezte. Így boldogan mondhatott búcsút annak a titulusnak, hogy ő volt a minden idők legjobbjait rangsoroló lista legelőkelőbb helyén (14.) szereplő olyan játékos, aki sohasem nyert bajnoki címet.
Ha pedig tovább böngésszük a neveket, akkor találkozhatunk Bobby Orr nevével, de a sorban szerepel Pelé is, aki a Santosban töltött 18 esztendőt, hogy három évvel visszavonulása után 4.5 millió dollár ellenében igazoljon a New York Cosmosba, míg Raúl 16 évet játszott a Real Madridban, hogy aztán a Schalke, al-Szadd, New York Cosmos trióban pályára lépve fejezze be páratlan karrierjét.

Manapság sok olyan tendencia, sok olyan hatás van, ami abba az irányba mutat, hogy ne legyenek hűséges játékosok, a neoklasszikus szabadversenyes elmélet szerint, ha valahol többet adnak és jobb az összhatás, akkor oda megy az ember. Ezt az elméletet művelem én is – kezdte érdeklődésünkre Dénes Ferenc sportközgazdász. – De létezik egy másik elmélet, a korlátozott racionalitásé, ennek egyik képviselője kapott 2017-ben közgazdasági Nobel-díjat. Eszerint ha megvan a jó megoldások halmaza, tehát elég pénzt keresek ahhoz, hogy jól éljek, látom a jövőmet, jól érzem magam, megbecsülnek, akkor nem mozdulok csak azért, mert máshol egy kicsivel többet kínálnak.”

A két elmélet viszont csak az alap, ennél jóval komplexebb a helyzet, hiszen – folytatta Dénes Ferenc – a mozgásnak kialakult egy önálló piaca. Ez a játékosügynökök belépésével valósult meg, akiknek a szereplését pozitív intézménynek tartja a szakember. A Bosman-szabály óta a lejárt szerződésű játékosokért nem kell fizetni, csakhogy képbe került a szerződéskötési díj. Hiszen ha például Kukutyinban és Felcsúton is hasonlóak a feltételek, akkor az is szempont a döntésben, hol nagyobb a szerződéskötési díj. És minél többször vált egy játékos, annál több ilyen juttatást kap, ez a pénz egyre nagyobb hányaddal bír a bevételszerkezetben, ami egy egész karriert tekintve már jelentős összeg lehet.

Akkor viszont nem is számít a klubhűség és nem lehet eladni több mezt annak a nevével, aki kitart a csapata mellett? (A kérdés álnaív, hiszen tudjuk, ahogy Neymar a PSG-hez igazolt, mezek garmadáját adták el a nevével, s ha nyáron esetleg a Real Madridba menne, pont ugyanez történne.)

„Nem feltétlenül a hűség határozza meg ezt, bonyolult kérdés, például mert kell valamilyen típusú tudás is – tette hozzá Dénes Ferenc, aki hűséges Manchester United-szurkolóként hozott példát erre. – Ha a United piacra dob egy Dénes 23 feliratú mezt, kiteszi az arcképemet, akkor néhány diákom megveszi, hogy elégesse, néhány haverom meg azért, hogy jót röhögjön. Szükség van a tudásra, a show-ra, divatosnak kell lenni, ez pedig már egy összetett tényező. Tom Brady például hűséges, de nem azért fogy jól a meze, mert csak a New England Patriotsnál játszott, hanem mert kiváló játékos, jó a médiája, »a fehér amerikai álom« megtestesítője. Sőt, csapata nem is olyan népszerű, hiszen sokaknak ellenszenves az utóbbi időben sokszor bajnok Patriots.”

Dénes Ferenc hozzátette, Manchesterben például mindig jól fogyott Ryan Giggs meze, de Beckham, vagy Rooney feliratú trikókból valószínűleg mindig többet adtak el, Giggs is kiváló játékos, azonban más tényezők is számítanak. Viszont semmiképpen sem szabad lebecsülni a hűséges játékosokat, a szurkolók számára ugyanis fontos identitásképző sportolókról van szó.

„AZ ÉN KLUBOM”
Amikor az interneten kutakodtam ebben a témában, a Wikipedián komoly vitába ütköztem, hogy mely játékosok is kerülhetnek fel a klubhűség listájára. A szerkesztők szigorúak voltak, ezért a kölcsönadást kizáró oknak minősítették, így például a legendás olasz védőt, Alessandro Costacurtát se sorolnák az örökké hűséges játékosok közé, mivel 20 évesen egy szezonra kölcsönadta a Milan a Modenának.
Hasonló okból marad(hatna) le a listáról a 40-szeres német válogatott, a Werder Bremen ikonja, Marco Bode, aki tiniként a VfR Osterode amatőrcsapatában kezdte karrierjét. Sőt a tavalyi, Aston Villába történő igazolása előtt John Terry is hasonló cipőben járt, akit a Nottinghamnek adott kölcsön „ezer éve” a Chelsea. Ráadásul mindössze hat meccsre.
A Bode-szabály mentén Totti hű harcostársa, Daniele De Rossi helye is vitatható, bár úgy véljük, mivel mindkét játékos csak ifiként szerepelt máshol, s a Werder, illetve a Roma az egyetlen profi klubjuk, mindenképpen helyük van a sorban.
Idén, a felnőttek közti minimum-időszak, azaz tíz profi szezon után kerülhet fel a listára a német Thomas Müller és a spanyol Sergio Busquets, mindketten csak gyerekként játszottak máshol, azóta a Bayern Münchent, illetve a Barcelonát erősítik. Jövőre érkezhet az Atletico Madrid kiválósága, Koke.
A sorban található néhány további játékos, mi azonban csak a nemzetközileg is ismert, válogatott futballistákat vettük figyelembe.

„Albert Flórián például generációk számára egyet jelentett az FTC-vel, ahogy az FTC is Albert Flóriánnal. Vagy éppen 1974 májusában el tudtad mondani, hogyan fog a Vasas felállni ősszel – fűzte tovább a történetet Dénes Ferenc. – A Manchester Unitednél is létezik az identitásképzés, csak néhány név: Matt Busby, Bobby Charlton, Dennis Law, George Best. David Beckham például elment, mégis a család tagja, ő az a fiú, aki szerencsét próbált, ahogy Phill Neville vagy Wayne Rooney is a mienk. Azonban ha nincs olyan erős kultúrája ennek, mint Angliában, vagy mint nálunk volt az 1980-as évekig, akkor nagyon nehéz kapaszkodót találni. Neymar jön, Neymar megy. Aki egyébként kiváló játékos, s ezzel nem is mondok ítéletet felette.”

A sportközgazdász hangsúlyozta, „én ugyan nem hívnám meg vacsorára José Mourinhót”, mégis szeretné, ha még 4-5 évig maradna, hogy lehessen Mourinho-korszakról beszélni. A hűség, az állandóság ugyanis az edzők esetében is fontos, a portugál közvetlen elődeit tekintve, nem lehet David Moyes-, illetve Louis Van Gaal-korszakról beszélni. Ahogyan a Unitednél az is fontos identitásképző, hogy 1937 óta minden meccsnapon van a keretben saját nevelésű játékos.

S bizony itt már feszül némi ellentmondás a hűség, kontra körforgás témában, főleg ha hozzátesszük, hogy a közgazdász arról is szót ejtett, hogy az érzelmeket is pénzre lehet váltani.

„Ha szeretem a csapatom, akkor költök, szurkoló vagyok, itt a pénzem vigyétek, ezzel is hozzá akarok járulni a sikerhez” – mondta Dénes Ferenc, megemlítve azt is, hogy Magyarországon sokan gondolják úgy, hogy a szurkolónak ingyen jár a kiszolgálás, például nem megy be a stadionba, de elvárja, hogy legyen óriáskivetítő a parkolóban.

Persze közben meg a klubok se legyenek túlságosan kapzsik, szóval meg kell találni a középutat. No meg azt, hogy a drukkerek minél mélyebben azonosuljanak szeretett együttesükkel és annak játékosaival. Hogy ezeket a játékosokat Tottinak, Neymarnak, Messinek, vagy Ibrahimovicnak hívják, az már vita tárgya és ízlés kérdése.

TENGERENTÚLI RAGASZKODÁS
A klubhűség az Egyesült Államokban sem ismeretlen fogalom, igaz, arrafelé nyugodtan nevezhetjük ezt franchise-hűségnek, de tény: a tengerentúlon is sorjáznak a pályafutásukat egy helyen töltő játékosok, köztük jó néhány klasszis.
Az NBA-ban például Kobe Bryant és Dirk Nowitzki a listavezető, előbbi a Los Angeles Lakersnél, utóbbi a Dallas Mavericksnél töltött 20 szezont, utóbbi ráadásul aktív még, s további érdekesség, egyiküket sem az a klub draftolta, ahol végül karrierjüket töltötték. 19 szezonja van John Stocktonnak (Utah Jazz) és Tim Duncannek (San Antonio Spurs), 18-cal áll Reggie Miller (Indiana Pacers), míg 17-tel a francia Tony Parker (San Antonio), akinek klubtársa a szintén aktív argentin Manu Ginóbili, s az 1978-ban visszavonult John Havlicek (Boston Celtics).
Az NHL-ben 12 olyan hokis van, aki legalább 20 idényt húzott le egyazon együttesnél. A listavezető 24-gyel Alex Delvecchio (Detroit Red Wings), akit 22-vel követ Stan Mikita (Chicago Blackhawks) és Steve Yzerman (Detroit Red Wings). Minden idők egyik legnagyobbja, Mario Lemieux is szerepel a rangsorban, az ötszörös Stanley-kupa-győztes 17 idényt húzott le a Pittsburgh Penguins gárdájánál, hármat viszont kihagyott, mert daganatos betegséggel, limfómával kezelték.
Az NFL-ben nem kell messzire menni a klubhűség mintaképéért, elég ha csak a legutóbbi Super Bowlt vesszük. A New England Patriots együttesének ugyanis 2000 óta Tom Brady az irányítója, nyolcszor vezette a gárdát döntőbe (rekord) és ötször meg is nyerték a finálét.
A negyedik nagy profi ligában, az MLB-ben javarészt a hőskorból kerülnek ki a hűségesek, 18-an töltöttek el legalább 20 szezont egyazon klubnál, s közülük egyedül a Baltimore Orioles játékosa, Cal Ripken lépett pályára az új évezredben, ráadásul ő is csak két szezon erejéig.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik