HIRDETÉS
HIRDETÉS
BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2018.03.04 00:32 Frissítve: 2018.03.04 12:23

Teher alatt – Ballai Attila publicisztikája

HIRDETÉS

 

Egy tanulságos napon megkérdezték az egyik amerikai hokiedzőtől, nincs-e túlságosan nagy teher a játékosain, mire így felelt: „A bátyám tizenkilenc éves volt, amikor elvitték a vietnami háborúba. Nem tudta, hova indul, nem tudta, mi az a háború, nem tudta, látja-e még valaha a családját. Rajta nagyon nagy teher volt, de jégkorongozni nem teher.”

Megszívlelendő bölcsesség, a világ számos szegletében még csorbítatlanul igaz is lehet. Leginkább ott, ahol a modern sport a lényegét tekintve megmaradt annak, aminek valamikor a XIX. század utolsó harmadában indult: játéknak, szenvedélynek, életformának. Még ha dollár- vagy eurómilliók ömlenek bele, akkor is. Hiszen a sportoló lelke, világlátása, az élsporthoz fűződő viszonya nem huszonéves szupersztárként, hanem tizenéves gyerkőcként alakul ki. A tágabb közeg, a majdani szurkoló, szponzor, vezető személyisége is akkor formálódik. Skandináviában nyilván másképp, mint mondjuk Szkopjéban, Rosztovban, Bukarestben – de még Budapesten is.

A helyszínek sugallják, hogy kézilabdás példák következnek, de általános érvénnyel. Minden idők legvirtuózabb és legöntörvényűbb női játékosa, Anja Andersen egyedülálló érdemeket szerzett abban, hogy Dánia az 1993-as világbajnokságon döntőt játszhatott, és az utolsó másodpercekig győztesnek látszott. Akkor azonban úgy szórakozta el az aranyat érő ziccert, hogy azért nálunk a serdülőbajnokság alapszakaszában is hazazavarják a gyereket, így az ellenakcióból egyenlítettek a németek, majd a hosszabbítást ők nyerték meg. Néhány órával később magyar logikával és lélekkel azt kérdeztem Anjától, mikorra tudja majd a történteken valamelyest túltenni magát, ha sikerülhet egyáltalán, mire tágra nyílt szemekkel felelte: „Nekem a kézilabda olyan, mint az NBA, a nézők mutatványokat várnak tőlünk, és azt, hogy szórakoztassuk őket. Ez a legfontosabb, és én mindig erre törekszem.” Mivel nem vették a fejét, így tett az 1996-os atlantai olimpia fináléjában is. A címvédő Dél-Korea ellen, döntetlen állásnál időn túli hetest rontott, de ettől nemhogy összetört volna, hanem a hosszabbításban csapata élére állva harcolta ki a 37–33-as győzelmet, élete legfontosabb mérkőzésén 11 gólt lőtt.

A következő nyári játékok női kézilabda-fináléjában, Sydneyben, egy másik Andersen, Camilla rukkolt ki valami egészen hihetetlennel. Hatgólos magyar előnynél időt kért az edzője, ő pedig ezt követően széles mosollyal sétált oda a középkezdéshez. A lelátón döbbenten néztük, és azt találgattuk, vajon kínjában vigyorog-e, vagy kicsit belezakkant a sima vereségbe. Ekkor, a 46. percben 23–17-re vezettünk, ám az 51. percre a dánok 23–23-ra egyenlítettek, majd 31–27-re győztek. Az eredményhirdetés után megkérdeztem Camillát, min és hogyan volt képes abban az agyonvert helyzetben mosolyogni, mire elárulta, hogy Jan Pytlick mester azt találta mondani az időkérésnél: „Magyarországé a világ legjobb csapata, megnyerte az olimpiát. Legyetek büszkék rá, hogy bejutottatok a döntőbe, és élvezzétek minden percét!”

Mielőtt kijelentenénk vagy akár csak gondolatban megfogalmaznánk, hogy igen, így kell ezt, felszabadultan, örömből, nem görcsből, képzeljük el, hogy a hazai véleményformálók egyáltalán nem nyájas hada mit tenne azzal a játékossal, akinek a lelkén vb-aranyat elpackázó ziccer szárad, és még csak nem is vezekel miatta, vagy azzal a szövetségi kapitánnyal, aki arra biztatja az övéit az olimpiai fináléban, hogy felszabadultan élvezzék a játékot, mert a meccs már úgyis elment.

Mi máshogy és máshol szocializálódtunk. Errefelé még mindig teher alatt nő a pálma. Ráadásul a szentencia latin eredetijével szemben úgy tartjuk, nem árt kívülről is terheket aggatni rá. E szólás angol megfelelője így hangzik: nyugodt tengeren nem születik gyakorlott matróz. Itt a teher a lényeg, ott a feladat, a kihívás. Az sem véletlen, hogy az angol szurkoló a fan vagy a supporter, azaz rajongó, támogató, bezzeg a magyar drukker a német Druck főnévből származik, ami maga a nyomás.

Mindez persze regionális sajátosság. Európa keleti felén a sport játéknál és szórakozásnál, szórakoztatásnál mindig többet – és ebből adódóan kevesebbet is – jelentett. Már a Monarchia idejében is, amikor labdarúgóink az öltözőben hagyhatták viseltesebb civil ruhájukat és életüket, és a pályán egyenlő feltételek mellett leckéztethették meg a fennhéjázó osztrákokat. A szovjet blokkba szorulva aztán a sport nemes célból végképp eszközzé minősült vissza.

A következő remek vicc keservesen komolyan mutatja meg, miként. 1972 szeptemberében két férfi hatalmas farönköt fűrészel egy kelet-szibériai munkatáborban. Az egyikük így kiabál át a másikhoz: „Ne haragudjon, én már húsz éve itt vagyok, de maga csak két hete jött, nem tudja, mi lett a Fischer–Szpasszkij sakkvilágbajnoki döntő végeredménye?” Mire a másik: „Hogyne tudnám. Vesztettem.” Szpasszkij ezt azért megúszta, mint ahogyan az 1938-ban világbajnok olasz labdarúgókat sem végezték volna ki nyílt színen, ha kikapnak a mieinktől a döntőben, de Mussolini „buzdításként” azt volt szíves táviratozni nekik: győzelem vagy halál. Mert a diktatúrákban minden áttételes értelmet, jelentőséget kap, semmi sem csupán önmagában vagy önmagáért való.

Különösen nem a sport, amely a legtökéletesebb demokráciában is kötelezően őriz parancsuralmi jegyeket. A tulajdonos és/vagy az edző szava szent, punktum. E hatást ráadásul felerősítik térségünkben a sport, a csúcsklubok élére álló, a gazdasági életből érkező pénzemberek. Akik saját szakterületükön természetesnek tekintik, hogy ha egy adott munka elvégzésére szerződnek, és a fizetési kötelezettségeiket maradéktalanul teljesítik is, akkor annak a munkának a kívánt színvonalon és határidőre el kell készülnie, különben a partner szerződést szegett. Csakhogy a sport más világ. Itt tudomásul kellene venni, hogy van ellenfél is, amelyet azért foglalkoztatnak és tömnek pénzzel, hogy a mi „cégünk” által építendő utat vagy házat szisztematikusan törje fel, rombolja le. Hogy egy jellemző példával éljünk, az egy lábon álló Vardar Szkopje multimilliomosa azonban efféle érvekre rá sem hederít. Egy vesztes meccsért, egy sanda tekintetért azzal fenyegetőzik, hogy kivonja az összes pénzt, de azonnal – így valóban nehéz teher nélkül sportolni.

Bár efféle veszély nem fenyegetett, emlékszem, újságírói pályám első hazai világversenye, az 1989-es öttusa-vb előtt azért aggódtam, hogy az egy évvel korábban, a szöuli olimpián csapatban és Martinek János révén egyéniben is aranyérmes magyar versenyzők miként viselik el, hogy toronymagas esélyesek, méghozzá itthon. Magamon éreztem, hogy a siker is teher, mi mindenből képesek vagyunk kishitűséget meríteni. Aztán a megnyitó előtti éjszakán híre jött, hogy gyomorbántalmakkal kórházba szállították a fiúkat, és ettől roppantul megnyugodtam. Szerintem ők is; másnap mégis rajthoz állhattak, és innentől hősök voltak, a teher lehullt, velük már csak jó történhetett. Az is történt: Fábián László és a csapat is diadalmaskodott. Ennél jobbkor heveny gyomorfertőzés nem is üthetett volna be.

Lassan egy emberöltő telt már el azóta, de még mindig őrizzük régi görcseinket. Tóth Krisztián dzsúdós tökéletes kórismét állított fel erről 2016-ban Rióban, amint így vallott: „Nem tudom, hogy ez közép-európai vagy magyar betegség-e, de akivel az olimpiai faluban beszélgettem ezekről, mindenkit agyonnyom az olimpia. …Ha valaki aranyérmet szerez, akkor az folyamatosan kokszol, ha valaki ezüstérmet szerez, akkor az hogyan rontotta el a döntőt, ha valaki kiesik, akkor… Hallottam olyat, hogy csak súly a repülőn, akkor meg minek jön ki… Otthon senkinek sem felel meg semmi. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető.”

A fentiek részben talán megteszik válasznak. Remény és kivétel azért szerencsére mindig van. Férfi rövid pályás gyorskorcsolyaváltónk olimpiai aranya után máris Márton Anita, aki péntek éjjel élete legjobb fedett pályás dobásával nyerte meg súlylökésben Magyarország első atlétikai világbajnoki címét. Bizonyítva, hogy még a súly sem feltétlenül teher.

HIRDETÉS

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

HIRDETÉS
2018.06.13 15:40:06

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

Utazzon vonattal, kényelmesen, dugók nélkül a Balatonra!

2018.06.12 13:24:28

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2018.06.09 23:23:34

Egyéb egyéni VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL Van, amikor hangtalanul üvöltesz a fájdalomtól, amikor az éles kövek átnyomják a cipőd talpát, és próbálják lemorzsolni a lábadról előbb a bőrt, idővel pedig már a húst is, és mégsem tudsz megállni, mert a lejtő mindig a cél felé vezető utat jelenti.

2018.06.05 11:20:41

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

2018.06.04 16:45:39

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

HIRDETÉS
HIRDETÉS