Szöuli nász- és diadalút - Csinta Samu publicisztikája

Vágólapra másolva!
2018.10.07. 23:12


Valószínűleg sohasem tudom már meg, milyen hatással volt a házasságomra a harminc évvel ezelőtti szöuli olimpia. A hivatalos aktus ugyan még az előző év végén megtörtént, az úgynevezett nászútra azonban különböző, akár objektívnek is mondható okokból csak némi fáziskéséssel került sor. Az időzítés okát nem tartottam teljes mértékben és ordas módon titokban, mindjárt az új életem hajnalán igyekeztem érdekérvényesítő lenni, és kijelentettem – jól van, na: megkértem –, hogy a helyszín kizárólag a nyugati, a magyar televízió hatósugarába eső országrész lehet, az időszak pedig mindenképp az olimpia napjai. Így esett a választás a Nagyvárad melletti Félixfürdőre és 1988 szeptemberére. Mindez a kor Romániájában, ami nemcsak a történeti hűség szempontjából fontos, egyszerűen elengedhetetlen bizonyos elemek megértéséhez. Mindenekelőtt annak az információnak az elmélyítéséhez, hogy a román tévéadásokban akkoriban már nyomokban is alig bukkant fel a sport, a játékok közvetítéssorozata pedig egyenesen fikciónak számított.
Valószínűleg sohasem tudom már meg, milyen hatással volt a házasságomra a harminc évvel ezelőtti szöuli olimpia. A hivatalos aktus ugyan még az előző év végén megtörtént, az úgynevezett nászútra azonban különböző, akár objektívnek is mondható okokból csak némi fáziskéséssel került sor. Az időzítés okát nem tartottam teljes mértékben és ordas módon titokban, mindjárt az új életem hajnalán igyekeztem érdekérvényesítő lenni, és kijelentettem – jól van, na: megkértem –, hogy a helyszín kizárólag a nyugati, a magyar televízió hatósugarába eső országrész lehet, az időszak pedig mindenképp az olimpia napjai. Így esett a választás a Nagyvárad melletti Félixfürdőre és 1988 szeptemberére. Mindez a kor Romániájában, ami nemcsak a történeti hűség szempontjából fontos, egyszerűen elengedhetetlen bizonyos elemek megértéséhez. Mindenekelőtt annak az információnak az elmélyítéséhez, hogy a román tévéadásokban akkoriban már nyomokban is alig bukkant fel a sport, a játékok közvetítéssorozata pedig egyenesen fikciónak számított.

Miután sikerült ilyen szerencsésen, különösebb viharok nélkül menedzselni az ügyet, már csak egy apróságért röpködtek pillangók a gyomromban, amikor megérkeztünk a Helcher Félix premontrei kanonokról elnevezett hévízforrásos üdülőhelyre: egyáltalán legyen, illetve legyen működőképes a televízió a szobában. Valószínűleg nem csak én aggódtam hasonló okokból, mert a recepción kérdezés nélkül nyugtatgattak, hogy minden rendben, de ha mégsem, csak szóljak bátran.

Az előző súlyos aggodalmat már korábban ledobhattam magamról, Szöulban végre újra hiánytalan olimpia elé nézhettünk. Azaz majdnem, hiszen Albánia követhetetlen logikával 1980 és 1984 után 1988-ban is távol maradt, a többi hiányzó – Nicaragua, Etiópia, Madagaszkár, Seychelle-szigetek és Kuba – közül pedig igazán csak az utóbbi hiányát fájlaltuk. A 159 ország 8391 sportoló jelenléte önmagában is nagy nyereség volt a csonka moszkvai és ha a létszámában nem is, sportértékében még csonkább Los Angeles-i játékok után. Azokban az években ugyanis jeges szelek fújtak az ötkarikás mozgalom környékén. Afganisztán előző évi szovjet lerohanása miatt a nyugati államok jelentős része bojkottálta az 1980-as moszkvai játékokat – élükön természetesen az Egyesült Államokkal. A szovjetunióbeli küzdőtereken így mindössze 81 ország sportolói vonultak fel, s bár Misa olimpiája a szocialista tábor hatalmas fölényét hozta, abszolút benne volt a pakliban, hogy a szovjetek a Los Angelestől való távolmaradással vesznek majd revansot.

Hosszas tárgyalások és végeláthatatlan demagóg szólamok után a papírformának megfelelő „eredmény” született: a kommunista blokk országai a bojkott mellett sorakoztak fel, hivatkozással arra, hogy az amerikaiak nem képesek garantálni a küldöttségek biztonságát.

A szovjetek az utolsó pillanatban, 1984. május 8-án hozták nyilvánosságra a döntésüket, amelyhez a következő napokban a világ egyre több, a Szovjetunió befolyásolási övezetéhez tartozó országa csatlakozott. Magyarország az utolsók között, május 16-án, épp azon a napon, amelyen a kubai selejtezőn a női kosárlabda-válogatottunk kivívta az olimpiai szereplés jogát.

Mindössze két ideológiai „dezertőr” akadt: Jugoszlávia és Románia. A különutasságról szóló határozat meghozatalában Nicolae Ceausescu román pártvezér kitűnő alkalmat látott a Szovjetuniótól való függetlenségének bizonyítására, valamint az Egyesült Államokkal folytatott, a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény ügyében zajló tárgyalási pozícióinak a megerősítésére. A Ronald Reagan által megnyitott 23. nyári játékokon még így is 140 ország 6829 sportolója jelentkezett be a 221 olimpiai bajnoki címért. A szervezők természetesen alaposan rájátszottak a legnyitottabb kelet-európai ország jelenlétére, a megnyitóünnepségen felvonuló román küldöttséget állva tapsolta az Olimpiai Stadion 90 ezres ezres közönsége. De nem spóroltak az elismeréssel a játékok egyik hőse, a négyszeres aranyérmes Szabó Kati előtt sem, pedig tornában a hazaiak is gazdag éremszüretre számítottak.

De a közvélemény nemcsak ezért szorongott egy ideig. Dél-Korea és Észak-Korea között kibékíthetetlennek látszó ellentét feszült, plusz a dél-koreaiak a polgári repülőgép 1983-as „leszedését” is nehezen felejtették el a szovjeteknek. Hogy minden kommunikációs blokád ellenére honnan értesülhettünk ezekről a gondterhes fejleményekről? Hát a Szabad Európa Rádióból, hiszen a közéleti meteorológusok a magyar rendszerváltás 1988-as előszelét is csak utólag azonosították.

Azt azonban már a budapesti média is megfogalmazta, hogy mivel 1980-ban szerepelt legutóbb olimpián magyar sportoló, az azóta felnőtt generáció teljes ötkarikás tapasztalatlansága kellemetlen meglepetéseket is okozhat. Ehhez képest szeptember 22-e hajnalán a recsegő szobai telefonba ordítva közvetítettem a birkózó Sike Andrásnak a bolgár Sztojan Balov elleni döntőjét az otthon, Székelyföldön maradt kevésbé szerencsés rokonnak; a lehallgató elvtársaknál biztosan éppen váltás volt, mert minden következmény nélkül megúsztam a korai üvöltözést. Sőt azt is, amikor három nappal később Török László maximumra felhúzott közvetítésével versenyt harsogva „Egérkéztem”. Tizenegy arany után pedig úgy éreztem, senkinek sem adatott meg ilyen tökéletes nászút. A feleségem sohasem beszélt róla, pedig ott, vele ettem életemben először cordon bleu-t, s azt is akkor jegyeztem meg egy életre, hogy nem vesszük szánkba a kést.

Írhatnám azt is, ott dőlt el, hogy sportújságíró leszek, de nem lenne teljesen igaz, mivel amióta az eszemet tudom, arra készültem. Az azonban egészen biztos, hogy immár felnőttszámba menő fiatal fejjel még inkább tudatosodott bennem mindenkori elhatározásom megalapozottsága: ebben a világban a helyem. A következő, még eredményesebb barcelonai olimpiát már a boldog emlékezetű Pesti Hírlap szerkesztőségében izgultam, illetve dolgoztam végig, de Szöul izgalmait és örömeit azóta is csak pillanatokra tudta bármi is felülmúlni.

Ezzel a végszóval be is fejezhetném, de a történetnek nem itt van a vége. Inkább egy sportkiválasztási és felkészítési korszak közeledett akkor a végéhez, amely négy évvel később Barcelonában még durrant egy nagyot, aztán egy ideig mindenki a szűk esztendők eljövetelétől rettegett. Szerencsére azonban nem történt más, mint a felbolydult világhoz hasonlatosan itthon a sport is eljátszotta a hógömbös mutatványt: felrázás után lassan leülepedett. Itt-ott vadkeleti salak is lerakodott, világraszóló eredmények kovácsairól korábban biztosan agyonhallgatásra szánt üzelmek derültek, illetve derülhettek ki, és bár az agyunk időnként még a régi módra kattogott, immár sejtettük, hogy azért ez mégiscsak így van jobban.

Szöulban viszont még a régi ártatlanság utolsó napjait éltük, nem is sejtve, legfeljebb zsigereinkben moccanva éreztük a világ változásainak meghatározhatatlan közelségét. És ami a legfontosabb volt: ösztönösen szurkoltunk annak a sportnemzetnek, illetve képviselőinek, amelytől, illetve akiktől négy évvel korábban, Los Angeles előtt még a megszokott régi lánchoz való ragaszkodás félelme által irányítva ragadták el a politikai vezetői a magyarság akkori egyetlen identitásképző és -fenntartó eleme, a sportsiker lehetőségét.

Sikerittas, boldog küldöttség érkezett akkor haza Távol-Keletről. Talán nem is tudta, hogy rendszert váltani.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik