Ria, ria, Hungária! – Deák Zsigmond publicisztikája

DEÁK ZSIGMONDDEÁK ZSIGMOND
Vágólapra másolva!
2018.03.15. 23:42

„Valami más lett, megváltozott, /A levegő vibrál, a szívem úgy dobog.”

Ki mondaná meg, hogy a Hungária együttes 1980-as Rock 'N Roll Party című legendás albumának egyik örökbecsű slágere, a Dzsungel rock and roll a magyar sportról, annak csaknem négy évtizeddel későbbi általános állapotáról (is) szól? Már amennyiben átgondoljuk, majd rövid elemzés után elfogadjuk a tézist, hogy a XXI. század elképesztő profizmusa, specializálódása, hatalmas konkurenciája ellenére összességében szintet léptünk, méghozzá felfelé a sport világában. Tudom, ebben az országban, amely a modern kori olimpizmus egyik bástyája, kis mérete ellenére nagyhatalma, a múlt elképesztő eredményeinek tudatában kissé meredeknek tűnik ilyesmivel kirukkolni. Mégis megteszem, mert bár azt szokták mondani, a történelmi távlathoz legalább ötven-száz év eltelte szükséges, de a statisztikai adatok nem hazudnak, a mieink sporttörténeti sikereket arattak az utóbbi hetekben, hónapokban.

Hegyünk, havunk, jegünk kevés – legalábbis ahhoz, hogy komolyan lehessen venni minket ezekben a sportágakban –, ehhez képest megszereztük első téli olimpiai bajnoki címünket. A férfi rövid pályás gyorkorcsolyaváltó pjongcsangi győzelme (s a fiúk-lányok további több értékes helyezése) ráadásul nemcsak egy kiugró tehetség diadalmenetét, hanem a teljes spektrum magas szintjét jelzi. Már hallom is a kukacoskodást, hogy ez mégsem egy populáris, milliók által űzött nagy profi sportág, elég egy-két megszállott (egyébként tényleg kellett) és néhány viszonylag csekély alapterületű fedett jégpálya, úgyhogy gyorsan hozom újabb példának a teniszt, a teniszezőinket. Fucsovics Márton nyolcaddöntőzött minden idők legjobbjával, Roger Federerrel az Australian Openen, vezetésével Davis-kupa-csapatunk 22 év után szerepel újra a világcsoportban, s megszorította idegenben a tavalyi döntős belgákat. Női fronton Babos Tímea előbb világbajnok, majd ausztrál bajnok lett párosban – egyetlen honfitársunk sem ért el korábban hasonlót a felnőttek között –, miközben a hazai WTA-versenyen Stollár Fanny is megszerezte első trófeáját. Közben a férfiaknál tavaly először sikerült ATP-viadalt Magyarországra hozni, az idei mezőny pedig kifejezetten világszínvonalú. Aki a tenisz elitjét akarja látni, és benne a mieinket, megteheti, most már itthon is.

Ha még ez sem elég, jöjjön a sportok királynője, az atlétika. Baji Balázs 2017-ben az Év férfi sportolója lett a Magyar Sportújságírók Szövetsége hat évtizede indult hagyományos szavazásán, miután megszerezte az első magyar vb-érmet futószámban, egy bronzot 110 gáton Londonban. Márton Anita ugyanitt ezüstérmes lett a súlylökőhölgyeknél, hogy aztán most március elején a birminghami fedett pályás világbajnokságon aranyra váltson, a magyar atlétika első vb-diadalát aratva. Egy másik hatalmas és népszerű sportágban, sőt sportágcsoportban tavaly minden idők legnagyobb hazai sporteseményét, a vizes vb-t rendeztük meg sikerrel, miközben az eredmények sem maradtak el, sőt.
Ne feledjük csapatsportjainkat sem, a kosárlabda jó példával elöl járva a női és a férfiválogatottat is delegálta az Eb-re (ilyesmire évtizedek óta nem volt példa), a röplabdás hölgyek egymás után másodszor szerepeltek a kontinensviadalon, és tevékeny részük van abban, hogy az itthon szinte halódó, máshol rendkívül népszerű játék bekerüljön a kiemelt támogatást kiérdemlők közé.

Hagyományos „kis” sportágainkat már nem is említjük, annyit azért leszögezhetünk, kajakosaink-kenusaink, vívóink, öttusázóink, tornászaink, birkózóink és a többiek szintén ott vannak, ott maradtak az elitben.

Miért is kell mindezt hangsúlyozni? Azért, mert amióta a jelenlegi kormány stratégiai ágazattá tette a sportot, s 2013-tól működteti a kiemelt sportági támogatás programját, a látványsportokban pedig a taotámogatás rendszerét, legtöbbször akkor vetődött fel a kivételezettség kérdésköre, amikor valami balul ütött ki. Kézilabda-válogatottjaink legutóbbi Eb- és vb-szereplése kapcsán azonnal előkerültek a tao „vadhajtásai”, a kosarasok eredményeikor viszont kevesen méltatták ezt az alapvetően hasznos rendszert, pedig szólhatott volna arról a fáma, hogy enélkül nincs férfi Eb-szereplés tizennyolc év szünetet követően. S most Liuék, Babosék, Márton Anitáék esetében sem dőlt a médiából a kiemelt sportági fejlesztések dicsérete. A félreértések elkerülése végett, nem tisztem ezt követelni, csak akkor az ellenkezőjét szintén kerüljük el, vagy mindkettőt domborítsuk ki, ha lehet.

Semmiképp sem akarok álnaivnak tűnni, tisztában vagyok vele, hogy mindez már „nagypolitika”, ami a mostani hatalomnak fontos, az az ellenzéknek kevésbé, s a politikához hasonlóan szekértáborokra oszló sajtó bizonyos része akkor sem ír pozitívumot, ha egyébként kiveri a szemét. Nekünk ezeken a hasábokon viszont a jó és az esetleges rossz folyamatok megmutatása egyaránt fontos és kötelező, hiszen az előbbiek felerősítése, az utóbbiak kiküszöbölése a mi boltunkat is javítja, nem véletlenül Nemzeti Sport a nevünk. Lecsupaszítva a piszkos anyagiakra, siker esetén jobban fogy az újság, és többen nézik a honlapunkat, közösségi oldalunkat, de persze érzelmek nélkül teljesen felesleges a sporttal foglalkozni. Kár, hogy nem látták a szerkesztőségünket gyorskorcsolyaváltónk ötkarikás győzelmekor, a felbolydult méhkas enyhe kifejezés rá, bevallom, örömkönnyek is hullottak. S hogy egy szakmai titkot is eláruljak, végre úgynevezett tele címlappal indulhattunk az egyes oldalon, amit régóta terveztünk, csak nem volt hozzá méltó diadalunk, most ez is megadatott.

Persze a jó nép nem tódult ki a Nagykörútra, s pattant fel a villamosok tetejére, mint 2016 nyarán, a labdarúgó Európa-bajnokság alatt, pedig a válogatott ott „csak” a nyolcaddöntőbe jutott be csoportelsőként. Igen, a futball errefelé még mindig más, mint a többi, főképp többtucatnyi szűk esztendő után. Ezért is fokozott a sportág, a vezetői és játékosai felelőssége, hiszen a siker és a kudarc egyaránt nagyobb hullámokat vet, a lélegeztetőgépekre váltható új stadionokról nem is beszélve. Pedig akárhogy is, nem csak erre megy a pénz, ha már a sport a kultúra része, emlékezzünk meg a közelmúlt magyar filmsikereiről, a Saul fia és a Mindenki Oscar-díjáról, a Testről és lélekről idei jelöléséről. Összességében ezeket az alkotásokat is forintmilliárdokkal támogatta az állam, s hitem szerint megérte, mert – függetlenül attól, hogy nekem vagy másnak mennyire tetszettek – jó hírünket vitték szerte a világban, hasonlóan a sportsikerekhez.

A kezdetekkor, Hajós Alfrédék idején all round sportemberek hódoltak a hobbijuknak, aztán jött a nemzeti érzés megélése a sport mentén, amit a kommunizmus alatt felülírt, de kiirtani nem tudott a felülről erőltetett politikai bizonyítási kényszer („Ez a rendszer jobb, mint a többi!”). Manapság újra tiszta szívvel örülhetünk, a dobogó tetején álló honfitárs, a felfelé kúszó piros-fehér-zöld zászló, a Himnusz dallama önmagában csoda annak, aki fogékony rá. Aki meg nem, azt csókoltatjuk…

A Hungária már citált számában hallható egy ilyen strófa is: „Soha ne késsél, másra ne várj, / Előre nézzél, és meg ne állj.” Azt hiszem, ez szintén illik a sportra, a magyar sportra, amely történelmi időket él, ha hisszük, ha nem. S most látom, az együttes neve sem lehet ennél jobban ide illő: Ria, ria, Hungária!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik