Rémálom az aranyér – Malonyai Péter publicisztikája

A cím végéről hiányzik egy t betű, ám hagyom – a történeti hűség kedvéért. Másként: hol hever a téma (nem feltétlenül az utcán). A háttérben szólt a televízió, onnan sugárzott felém a cím, természetesen gyógyszerhirdetés keretében, ám én azért pillantottam oda, mert azt hittem, arról van szó, mennyivel rögösebb mostanság a klasszisok útja a tokiói olimpiára készülődve, küzdelmük az aranyért.

Régi mániám, de most csak mellékesen, hogy a sportot (élet, egészség!) középpontba állító adók azt sulykolják belém, hogy legyen már valami bajom, s éljek a reklám megoldásával – maradjunk tényleg a sportnál.

Természetesen a vírus mentén. Figyelik, már csak vírus, nem kell a „korona” kitétel ahhoz, hogy értsük, miről van szó. Értjük is meg nem is. Legalábbis ha a hírekre figyelünk, amelyeket hallva már fel sem kapjuk a fejünket arra, hogy általános a sportolói panasz: nem tudják, hogyan készüljenek és mire; versenyezhetnek-e vagy sem; elkapták-nem kapták; beleestek-elkerülte őket; hová mehetnek, hová nem – és így tovább, és így tovább...

Szerintem még mindig nem dőlt el, hogy mi most a fontosabb: az üzlet vagy az egészség. Maradva az olimpiánál, induljunk el a kályhától, idézzük Thomas Bach NOB-elnököt, aki szerint a jövő évi játékok hirdeti majd az emberiség győzelmét a koronavírus felett. Éljen dr. NOB! Ezt aztán megkontrázta John Coates, a tekintélyes sportdiplomata (és nem mellékesen üzletember) NOB-tagként közölte országgal-világgal, hogy mindenképpen megrendezik az olimpiát. A másik oldal a japán közvélemény. A rendezzünk-ne rendezzünk vitában a nyár elején még ötven-ötven százalékos arányról beszéltek a közvélemény-kutatók, hogy mostanra kétharmad felett legyen azok száma, akik nemet mondanak az öt karikára.

John Coates egyébként eltökélt, nem tűr ellentmondást a rendezés kérdésében, kimondatlanul, de a japán kormányra bízza, hogy fogadtassa el a közvéleménnyel: lesz olimpia, és punktum. Szép lecke, főként, hogy az új kormányfőnek, Szuga Josihidének van más gondja is, mint az ötkarikás győzködés, nem beszélve arról, hogy alig egy éve van rá – a pandémiától terhelten. Mondják persze, hogy a biztonság mindenekfelett, magyarán teszt teszt hátán, szűrés éjjel-nappal, amit könnyű megígérni, ám a lényeg mégiscsak az, hogy miközben manapság az elitsportban apróságok, nüanszok döntenek sikerről, kudarcról, a felkészülés során mindent centire, másodpercre elterveznek, a járványt illetően teljes a bizonytalanság.

Ez kiderül a különféle intézkedésekből is. Szlovákiában sokáig úgy volt, hogy a válságstáb a sportnak sem ad zöld utat, így elmaradnak a hétvégi bajnokik. Végül sor került rájuk, de érdekes, amit Ján Kovácik mondott, amikor még úgy tudta, hogy nem lesznek meccsek. A szlovák futballszövetség elnöke azzal kezdte, hogy a válságstáb intézkedései „helytelenek, logikátlanok és diszkriminatívak”, végső érve büszke, majd' azt mondtam, profi: „Mi nem kiscserkészek vagyunk, akik a szabadidejükben futballoznak.” Arról nincs hírem, hogy a kiscserkészek mennyire veszélyeztetettek, ám a valamivel több mint ötmillió szlovák állampolgár aligha a cserkészet mentén fél vagy nem fél, szűkebben: él veszélyben.

Második hullámánál tartunk a vírustámadásnak, de mintha mindenkit az izgatna a legjobban, hogy mikor és főként hogyan hányhat fittyet a korlátozásokra, az egészség, a veszély nem játszik. Csurka szerkesztő úr ezeken a hasábokon néhány héttel ezelőtt már felvetette, hogy a tiltott szerekkel való manipuláció mellett megjelennek a praktikák, hogyan lehet átverni a vírustesztelőket. Nos, jelentem, hallottam már arról, hogy van, ahol eltitkolják az eseteket, s létezik módi arra is, hogy „megbolonduljon” a mintavétel. Állítólag egy szájvíz alkalmas arra, hogy a tünetek titokban maradjanak. A márkát nem említem, még az is lehet, hogy csak pletyka, rosszindulatú híresztelés az egész, de sohasem véletlenül kerül elő egy-egy ilyen szóbeszéd.

Ami engem illet, szkeptikus vagyok a témában, tart már ott a sport (sajnos), hogy minden elképzelhető és – az ellenkezője is. A dopping, a tiltott szerek elleni küzdelem, fájdalom, alapvetően morális kérdés, a gyakorlatot hidegen hagyja. Így aztán azt vallom, hogy ha már léteznek a különféle teljesítményfokozók, mi több, a tudomány csúcsairól hullanak alá, legalább felkészült tudósok, orvosok közreműködésével történjenek az akciók, s ha lehet, személyre szabottan. Cinikus lennék? Meglehet. De inkább a (sport)világ az. A lényeg viszont, hogy nagyon remélem, a vírusellenes intézkedések kijátszásánál is teljes az orvosi jelenlét, hívhatjuk kármentésnek, de ez a legkevesebb.

Persze érthető (érthető?), hogy kell az olimpia, de nem a régi közhely, a világ fiataljainak békés vetélkedése miatt. Már így sincsenek könnyű helyzetben a nemzeti bizottságok és persze a versenyzők sem, hiszen a különféle támogatási szerződések többnyire 2020 nyaráig, a tokiói olimpia eredeti időpontjához igazodtak. Kérdés, hogy a szponzorok hajlandók-e állni a számlát még egy esztendőre – felteszem, igen, de kötelezni nem lehet őket rá.

Igen, megint a pénz, ami nélkül nincsen semmi a sportban. Érdemes figyelni az UEFA háza tájára is, az európai futball korlátlan urai elképzelni sem tudják, hogy a nagy tornák meccseit elhalasszák. Ebben érthetően partnerek a tagországok, hiszen a legfontosabb bevételi források a válogatott mérkőzésekhez kapcsolódnak, a reklámszerződéseket központilag írják alá, az országoknak csak az a dolguk, hogy játsszanak. Ebben nincs pardon, legfeljebb viták vannak, mondván, hogy a nemzetközi randevúk jelentős kockázattal járnak, hiszen rengeteg ember mozgásáról, utazásáról van szó. Talán mondanom sem kell, hogy a disputa megmarad az elmélet szintjén, hiszen az adatok szerint az UEFA 2014 és 2018 között a világ- és Európa-bajnoki selejtezők, illetve a Nemzetek Ligája-meccsek jóvoltából 1.08 milliárd eurót osztott szét, ami 55 tagországgal számítva azt jelenti, hogy átlagosan körülbelül 18 millió euró jutott egy-egy szövetségnek. Nyilván volt súlyozás, de rosszul senki sem járt, mi több, a Neuer Zürcher Zeitung szerint a kisebb szövetségek jobban kerestek, mint a nagyok.

Ami a szurkolói oldalt illeti, odáig már eljutottunk, hogy a labdajátékokban egyre nehezebb követni, hogy egy-egy bajnokság hol tart. Mert ugyebár az az ideális, ha nincsenek halasztások, egyrészt a rend miatt, másrészt pedig, mert a drukker szeret ránézni a tabellára, és látni, ki hol tart, nem életszerű, hogy vesztett pontokat kelljen számolgatnia ahhoz, hogy képben legyen. És még arra is gondolnia kell, hogy megeshet, nem fejezik be a bajnokságot, és hol ilyen, hol olyan mutatók alapján igyekeznek kimutatni, ki volt a legjobb. Hogy az igazság, a fair play ezzel csorbát szenvedhet, természetes. De a vírus nagy úr.

Ugyanakkor a sport kategóriái szerint nem tehetünk neki szemrehányást. A legjobb tudása szerint szerepel, az erőnléte kiváló (a kutatók szerint a szerkezete rugalmas, elpusztíthatatlan), nem érdekli, ki az ellenfél, és persze megvehetetlen. Tiltott szerekkel nem él. Nagy ellenfél, és egyelőre – nyerésre áll. Ha úgy teszik, a jövő évi tokiói olimpia egyetlen kimagasló esélyese.

Ahhoz, hogy visszaessen formájában, először is az kell, hogy legyen bármi az érdek, ne becsüljük le, aztán kell a fegyelem, kell a tudatosság – a józan ész. Ezzel persze nem írtam újat.

És hogy vidámabban zárjam, a margitszigeti uszodában Józsi kabinosnak volt egy vicce. „Miért füstöl a kórház kéménye?” – kérdezte, s egyből rávágta: „Mert fő az egészség!”

Nos, mostanság mintha már teljesen puha lenne.

Nem kéne feltálalni.