Összevethető? – N. Pál József publicisztikája

N. PÁL JÓZSEFN. PÁL JÓZSEF
Vágólapra másolva!
2019.05.29. 23:51

A sport a „legek” gyűjtőhelye önmagában is, aki hasonló témájú kvízjátékok bolondja, annak meg különösen kedves az effajta lajstromozás. Ki nyerte, kik nyerték a legtöbb aranyat, ezüstöt, bronzot ezen vagy azon az olimpián, egyéb nagy versenyen, kik a legeredményesebbek sportáganként és összesen, se vége, se hossza az efféle kérdéseknek, s az ilyen adatok fejben tartását nem egy sportrajongó presztízskérdésnek tekinti. Már nem oly pontosságra törekedve, mint egykoron, magam is gyermekkorom óta vonzódom az adatokhoz, minden engem megérintő – főleg mérhető – sportágban számontartottam a „legeket”, még a sorrendek helyezettjeit is talán, aztán e „legmánia” igézetében élve egyszer csak morfondírozni kezdtem valamin. Nem most, hanem az olimpiai járadék hírének hallatán1997–1998-ban alighanem.

Bevallom, ezen írást a Nemzeti Sport múlt év november 24-i számában megjelent hír „ihlette”. Sokáig gondolkoztam, írjak, ne írjak, tartottam tőle, véleményem hátha félremagyarázható. Nos, a hír azt tudatta, hogy törvényjavaslat alapján minden olimpián nyert érem ugyanannyit ér ezután, s aki – mondjuk – két- vagy háromszoros bajnok, a „csupán” egyszeres győztes járadékának két- vagy háromszorosát kapja havonta, s ez lesz igaz az egyéb medáliákra is. A hírhez számszaki grafika társult, a Keleti Ágnesnek, Egerszegi Krisztinának és másoknak január 1. után járó összeget is megadva pontosan. Ezek a pénzek – bár némely élvonalbeli labdarúgónk keresetének a közelébe sem érnek! – többeket „megrúgtak” bizonyára, ám morfondírozásom természete egyáltalán nem innét indul el.
Én a hírnek örültem ugyanis. Nincs az a summa, amit egy olimpiai bajnoktól (érmestől) sajnálnék, úgy vélem, aki a sportvilág legnagyobb versenyén a legnagyobb magasságba ér, illesse dicsőség és megbecsülés – anyagi megbecsülés is! – egész életében. Mondanám – ha pénzről van szó csupán –, sose legyen gondja többet! Mégis zavart – inkább csak elgondolkoztatott? – engem valami.

A legeredményesebb olimpikonok listáját, csak aranyakkal számolva, a kilencszeres bajnok Paavo Nurmi, Larisza Latinyina, Mark Spitz, Carl Lewis vezette hosszú ideig (Usain Bolt a 2008-as „váltóbaleset” miatt nyolcnál maradt) – aztán jött Michael Phelps huszonhárommal –, nálunk meg Gerevich Aladár (7), Kovács Pál és Kárpáti Rudolf (6), Keleti Ágnes és Egerszegi Krisztina (5) a sorrend, akik mellé Kozák Danuta is felnőtt mára. Káprázatos teljesítményt nyújtottak, sportáguk csillagai ők mindannyian, de figyeljünk csak: úszó, atléta, tornász, úszó, megint atléta van a nemzetközi sor elején, míg nálunk három vívó, aztán tornász, úszó és kajakos adja a sort. Nyilván egy vívó nem számolhat oly hosszú pályafutással ma már, mint Gerevich idején – első és utolsó olimpiája közt 28 év telt el, Kovács Pálnál meg 24 –, és sűrűsödött időközben a konkurencia is, ám feltűnő, hogy a többi sportág (atlétika, torna, kajak-kenu és az úszás elsősorban) helyzete – ebből a szempontból! – mennyivel előnyösebb, ami a „legek” sorrendiségének esélyét is befolyásolja törvényszerűen.

Gondoljuk meg: a tornász – kegyelmien szerencsés esetben – nőként hat, férfiként nyolc aranyat is nyerhet egy olimpián, az atléta (Usain Bolt, Carl Lewis) hármat-négyet, vagy (Nurmi 1924-ben) ötöt is, az úszó meg – eddig! – tizenhatot, ha bír (ennyit nem bír persze, de Spitz a hetet, Phelps a nyolcat megcsinálta ugyebár)! Más a kajak-kenu némileg, ott a (női) versenyző négy, valójában („életszerűen”) három számban győzhet egy alkalommal, s ha Kozák Danutához hasonlatos zseniről van szó, tegye is meg, ha megteheti. Mindez jól van így, az eredmények nem vitathatók, mégis van némi – elismerem, nemigen korrigálható – „igazságtalanság” az egészben nekem.

Lehet, berzenkedésem abból fakad, hogy a magyar sport legnagyobb – férfi – alakjait (bár Gerevich Aladáré és társaié minden tiszteletem, s kivételesen most néhány labdarúgózseninkkel sem számolok) én Papp Lászlóban és Balczó Andrásban látom visszavonhatatlanul. (A nőkről nincs vita, ott számomra Egerszegi Krisztina a legjobb a nemzetközi mezőnyben is.) Őket – Pappot és Balczót, akik vagy így, vagy úgy, több mint évtizedig meghatározták az ökölvívás és az öttusa világát – sosem tudnám a náluk többször aranyérmes versenyzők mögé sorolni. Mi van akkor hát, ha a sportágak törvényszerűségeire figyelve kezdek számolgatni, racionálisan.

Lássuk a leginkább „meredek” példát. Phelps 23 aranyat gyűjtött, Athénban hatszor, Pekingben nyolcszor, Londonban négyszer, Rióban ötször ért – a váltókkal együtt – elsőként célba, négy olimpián győzött, sportága sajátosságának (és nemzete úszóerejének!) köszönhetően, egy-egy játékokon többször is. Papp László „csak” három alkalommal szerzett aranyat (megtehette volna 1960-ban negyedszerre is, de profi lett, így sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha…), van-e hát a sport históriájának akkora alakja ő, mint a „földönkívüli” képességekkel megáldott amerikai? Nos, szerintem van – jó, majdnem – akkora!

Az egyes sportágak eredményességének mutatói abszolút értelemben nem összevethetők. Maradva a példánál: nagyon más az úszó és az ökölvívó helyzete. Phelps nyert 23 aranyat, ám egy bunyós mit tehet? Neki ehhez 23 olimpián kellene indulnia, ami 88 (!) évig tart, s mivel ily hosszú pályafutásban aligha bízhat, a „legek” versenyében esélye sincs. S mit tehet a birkózó (jó, ő szabad- és kötöttfogásban is versenyezhet, de – eredményes – példa régen nincs erre), a cselgáncsozó (abszolút kategória nincs már), vagy bármely labdajáték képviselője például, ha – „a jövőjére gondolva” – aranyhalmozásba kezdene? Egy öklöző, súlyemelő stb. máshol is nevezhet elvileg, de az „all round” (több sportágban kiemelkedő) versenyzők kora a húszas évekre lejárt általában, s bár akadtak – Christa Rothenburger, Clara Hughes – akik gyorskorcsolyában és kerékpározásban is (arany- illetve egyéb) érmesek lettek, a „többfunkciós” alakok eltűntek mára. Oliver Kirk amerikai öklöző 1904-ben – két ellenfelet megverve összesen! – pehelysúlyú győzelme után harmatsúlyban is nyert ugyan, de ma egy ember egy súlycsoportban indulhat csupán – s ez így jó! –, az azonos évben való duplázás lehetőségének befellegzett tehát.

A legeredményesebbek listáját böngészve látható: az öt- vagy többszörös bajnokok közt az úszók, tornászok, atléták fölénye elsöprő szinte. Néhány vívó – az olasz tőrözőzseni, Valentina Vezzali (hat első hely) kivételével régebbről – szerepel a sorban még, aztán sífutó, biatlonos, gyorskorcsolyázó a téli játékokról, egy-egy „idegen”: a lovagló Rainer Klimke (24 év alatt nyert 6 aranyával), kajakozó (Birgit Fischer, 8, Gert Fredriksson, 6), a sportlövő Carl Osburn (szintén régről, 5) is „beesik”, de az említett sportágak dominanciája elképesztő méretű.

Jogosan tükröződik-e a fölény a javadalmazásban, nem bírom eldönteni. Mondtam már: a módosításnak örülök, senkitől pénzt el nem vennék, javaslatom – korrekciós gondolatom? – egy lenne tán, bár ezt is vitatni lehet. Nemcsak szakmai, morális mércének is látom azokat, akik aranyat nem nyertek – a kenus Wichmann Tamást vagy az atléta Marlene Otteyt említeném, bolondul szurkoltam értük egykor –, ám sportáguk történelmet formáló alakjai voltak egyértelműen. Egerszegin és a szintén úszófenomén Darnyi Tamáson kívül a tornász Magyar Zoltán jut eszembe a „mindig győztes” magyarok közül, meg a kardvívó Szilágyi Áron, aki ha Tokióban nyer, három arannyal is a gigászok közé emelkedik.

Szóval: mi lenne, ha a javadalmazáskor – némi pluszpénzzel? – figyelembe vennék, ki hány olimpián győzött (nyert érmet). Az a bajnok, aki – hisz mást nem tehet – egymás után háromszor diadalmaskodik, hadd legyen kissé több a szememben, mint aki – a lehetőséget kihasználva – egy játékokon szerez hármat. Mert nehogy már a Szöulban hatszor győztes Kristin Otto az úszás históriájának Egerszegi Krisztinánál nagyobb alakja legyen!

Nevetséges lenne sok ok miatt, ezt bárki beláthatja talán!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik