Őshonosítás – Csinta Samu publicisztikája

Vágólapra másolva!
2017.09.20. 00:36

Daniela Dodean-Monteiro utolsó, Európa-bajnoki címet érő pontja után a román női asztalitenisz-válogatott tagjai és edzői alaposan feltörölték a luxembourgi sportcsarnok padlóját. Örömkitörésüket bőven magyarázhatta volna az is, hogy a gárda legutóbb tizenkét esztendeje jutott a csúcsra, a férjével Portugáliában élő Dodean azonban nem kertelt: az első két pozícióban kínai játékosokat felvonultató német válogatott legyőzése szabadított fel ekkora örömenergiát.

A píszínek nem feltétlenül nevezhető kijelentés arról a frusztrációról tanúskodik, amely ott sűrűsödik az egyre lepusztítottabb immunrendszerű sportvilágban. Mert hol van már az a pillanat, amikor egy-egy színes bőrű sportoló megjelenését valamelyik európai válogatottban jópofa, mondhatni, pittoreszk foltnak tekintettük. Kicsit saját vállunk veregetéseként is: a gyarmati múlt és következményeinek micsoda gondoskodó felvállalásáról árulkodik, hogy a brit, francia, holland csapatban „from the territories” származó atléták is küzdhetnek az anyaország dicsőségéért.

Mondjuk, ez az érvelés igen hamar kiegészítésért kiáltott, hiszen az említett országok csapatai mellett még jó néhány európai válogatottban kezdtek feltünedezni honosított német, osztrák, török, norvég, svéd és egyéb sportolók. Így kapta ajándékba a kontinens atlétikája az idén elköszönt szomáliai születésű Mo Farahot, még korábban a kenyai Wilson Kipketert. Közben meg csak vihogtunk, amikor a barcelonai Európa-bajnokság 5000 méteres versenyében három etióp gyepálta egymást spanyol (Bezabeh), török (Girmalegesse), illetve azerbajdzsáni (Ibrahimov) mezben. És azt mondtuk, íme a relativitáselmélet újabb irányú kiterjesztésének bizonyítéka, amikor ZDF televízió riportere így vigasztalta a női 10 ezer méteren negyedikként célba érő német Sabrina Mockenhauptot: gratulálok, ön második lett az Európában született, valódi európai futók között… Abban a versenyszámban, amelyet az etióp Elvan Abeylegesse nyert Törökország nagyobb sportdicsőségére.

Közben meg lassan úgy jártunk a jelenséggel, mint a gyerek, aki féktelen torkoskodása nyomán egyszer csak mindent túl édesnek, émelygősnek érez. A „gyomorrontás” első jeleit a csapatsportágakban éreztük. Kétszeresen is. Miközben összevásárolt sztárcsapatok állították fejük tetejére a korábban megszokott erőviszonyokat, együtteseink európai – de akár hazai – sikerei érdekében azon kaptuk magunkat, hogy mindennél fontosabbá vált a minél gyorsabb honosítás trükkjeinek elsajátítása, az oda vezető kiskapuk megtalálása. Közben meg azon búcsálódtunk, hogy a légiósokkal teletűzdelt hazai bajnokságokban egyre kisebb szerep jut saját fiataljainknak, válogatottjaink számára pedig hosszasan ünnepelendő, kivételes alkalommá válik egy-egy világverseny döntő tornájára való kijutás.

Aki most a fejét csóválva, torkát köszörülve próbálja emlékezetünkbe idézni a keleti blokk összeomlása utáni, az elcsatolt területekről induló, Magyarországot célzó exodust, annak igaza van. De csak nagyon kis mértékben. Az az özön ugyanis a hirtelen támadt szabadság kínálta anyagi-önmegvalósítási lehetőségeken kívül elsősorban arról szólt, hogy fél évszázadnyi elzártság után végre lehetőség kínálkozott a magyar sportban való részvétel iránti örök vágy megélésére. Magyar érkezett magyarhoz, de még így is csak akkor rúghatott labdába, ha elegendő tehetséggel, tudással rendelkezett.

Jelenlétüket titulálhatjuk hiánypótlónak, de néhány kivételt leszámítva valóban nem váltották meg a világot, megjelenésüket nem tekinthetjük a sportág történetében mérföldkőnek. Miközben alig volt példa úgynevezett posztra szóló, Carlos Pérez léptékű igazolásra, tegyük a kezünket a szívünkre: a mértékletesség hátterében nem elvi-erkölcsi meggondolások álltak, pénzügyi akadályai voltak a sztárbevásárlásnak.

A német asztalitenisz-bajnokságot azokban az években olyanok nyerték meg, mint a marosvásárhelyi származású Nemes Olga és Borbély Judit, a Székelyudvarhelyről disszidáló Fejér-Konnert András, a kolozsvári Böhm Zsolt – hogy visszakanyarodjunk kiindulási pontunkhoz, az asztaliteniszhez. Az idei Európa-bajnokság döntőjében a marosvásárhelyi Szőcs Bernadettet is felvonultató román válogatott a Han Ying, Shan Xiaona, Nina Mittelham összetételű német együttest győzte le. Han 2010 óta német állampolgár, Shan hasonlóképp, hozzájuk képest Yuan Wan már szinte tősgyökeres németnek számít, szülei még a Yie Schöpp-féle hullámmal érkeztek Németországba. Ez a társaság szállította 2013 óta megszakítás nélkül a csapat Eb-aranyat a Team Deutschlandnak. A Bundesligában szereplő együttesek összetételének tanulmányozása még meglepőbb következtetéseket hozna, de sem helyünk, sem késztetésünk nincs a mélyboncolásra.

Zsákutca lenne, ha kritika nélkül csatlakoznánk a kínai vágtázó, Szu Ping-tien kifakadásához, aki szerint „ez nem fair, magasabbak, hosszabbakat is tudnak lépni, sokkal erőteljesebbek és atletikusabbak, fizikailag hátrányban vagyunk”. Ez a fajta méltatlankodás egyre általánosabbá válik Ázsiában, pedig az afrikai sportolók importja nem most kezdődött, az arab olajsejkségeket képviselő futók többségének azonosításához már jó ideje ajánlatosabb kenyai és etióp forrásokhoz fordulni. A kínai álláspontban azonban nemcsak az számít szépséghibának, hogy a világ sokszínűsége a más adottságokkal rendelkező, esetenként más dimenzióban mozgó ellenfelekben is megnyilvánul. A világ más tájékain születő asztaliteniszezők is hasonló adottságbeli hátrányokra hivatkozhatnának, miközben lassan ki sem látszanak az ázsiai sportolók erdejéből.

Azzal talán még nem esünk a faji tisztogatás eléggé el nem ítélhető bűnébe, ha kimondjuk: a világ sportjában tapasztalható egyre zavaróbb és egyre kifogásoltabb jelenség nagyjából hasonló gyökerekből táplálkozik, mint a világ hétköznapi rendjét mind súlyosabban fenyegető migráció. Annak a rövidlátásnak a következménye, amely a jóléti nyugati társadalmakban bevándorlókra hagyta az aljamunkát, nem számolva azzal, hogy a más kultúrában felnövő, kirekesztettségükben még inkább kirekesztővé váló bevándorlók nem maradnak meg a számukra kijelölt karámban. A gyors üzleti sikerekkel kecsegtető, az „aljamunkát” bevásárlásokkal helyettesítő gyakorlat a sportban is törvényszerűen egyensúlybillenésekhez vezet. A külföldi szaktudás igénybevétele természetesen sok ország sportját emelte a legnagyobbak közé – itt most a magyar szakemberek hosszú sora is következhetne –, de az a módszer nem megkerülte, hanem egyenesen épített a hazaiak révén elsajátított tudással működtetett utánpótlás-nevelésre.

A román asztaliteniszezés aktuális sikere kizárólag hazai nevelésű játékosok tehetségét, munkáját dicséri. Olyan mezőnyben, amelyben többen is a kétmillió igazolt játékost számláló Kína feneketlen tárházából merítenek. Még a 20 ezer játékossal büszkélkedő Németország is. Olyan világban, amelyben a zsoldosság már ifjúsági korban kezdődik, hiszen az idei ifi Eb-re például az azeriek három kínai játékossal érkeztek.

Ebben a helyzetben már álságos lenne csupán mértékletességről beszélni. Sokkal inkább az olyan hírekre kellene felkapni a fejünket, hogy újabb behívót kapott az U16-os román válogatottba a csíkszeredai Szondi Botond. Nem először, korábban már pályára lépett Anglia és Törökország korosztályos válogatottja ellen…

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik