Milyen kapcsolat van a főemlősök párválasztása és a Premier League között?

Agresszió és vetélkedés mint evolúciós termék

Szinte minden főemlős életében megtalálható a versengés és a küzdelem, amelynek alapját az agresszió jelenti. Ebből egyértelműen következik, hogy az agresszió evolúciós termék, amely egyben szelektív funkcióval is bír: csak a legrátermettebb egyedek és csoportok maradhatnak fenn, és adhatják tovább tulajdonságaikat a következő generáció számára. Eszerint a nézet szerint a versengés egy pozitív szelektív hajtóerő, mely a fejlődés záloga.

Ugyanakkor az evolúciós pszichológusok hangsúlyozzák, hogy az agresszió csupán opcionális stratégia – tehát nem a mindenkori legjobb magatartási forma. Továbbá gondolatmenetük nem tagadja a belső, pszichológiai tényezőket sem. Mint minden más magatartásformában, úgy az agresszióban is kifejeződésre jut az evolúció során kifejlődött pszichológiai és viselkedési adaptációknak, a fejlődési eseményeknek, valamint a tanulásnak és a környezetnek az interakciója. Összegezvén tehát a bennünk élő „állati ösztöneink”

MEGNYILVÁNULÁSA NAGYMÉRTÉKBEN MÚLIK A FELNŐTTÉ VÁLÁSIG MINKET ÉRT HATÁSOKON IS.

A partnerért és a státuszért mindent!

Ahogy korábbi kutatások megállapították, a férfiakra inkább jellemzőek az agresszió fizikai megnyilvánulásai. Ez a jelenség visszavezethető a férfiak szaporodási sikerének nagyobb különbségére. A kutatók kapcsolatot véltek felfedezni a hímek közötti versengés, valamint a nemek közöttidimorfizmus között. Ezért van az, hogy a hím elefántok között véresebb ütközet zajlik le, mint a férfiembereknél – előbbiek súlya négyszerese a nőstényekénél, míg a férfiember csupán 12 százalékkal haladja meg a nőét –, azonban az embereknél is megfigyelhető a férfiak „ösztönös” harca a szexuális partnerért.

Martin Daly és Margo Wilson kanadai pszichológusok felmérésükben azt találták, hogy az 1965 és 1980 között Chicagóban elkövetett gyilkosságok 86 százalékát férfiak követték el, s áldozataik is 80 százalékban férfiak voltak. A jelenség hátterében leggyakrabban a dominanciaharcok és szexuális partnerért folyó vetélkedések álltak. A kutatópáros egy másik tanulmányukban azt találta, hogy az erőszakos cselekmények előfordulási gyakorisága a fiatal felnőttkor körül a legmagasabb, ezért is kapta a jelenség a fiatalférfi-szindróma nevet (Wilson-Daly, 1985). A férfiak 18 és 30 év között érdekeltek a leginkább a nőkért folyó versengésben. Éppen emiatt ekkor működnek a legintenzívebben azok a pszichológiai algoritmusok, amelyek előbbre juttatják őket a dominanciaküzdelmek során, illetve a nőkért folyó versengésben is előnyhöz segítik őket.

A státuszok megszerzéséért mindig is erős és sokszor kíméletlen küzdelmek folynak, azonban a már megszilárdult dominanciaviszonyok lényegesen csökkentik a további agresszió mértékét. A csoport belső stabilitása ezáltal megnő, mivel a hierarchikus rendszer minimalizálja a konfliktusokat, lehetővé teszi az erőforrások hatékony elosztását, valamint energia-megtakarítással jár az egyedek számára. Ezáltal válik a dominancia-hierarchia a csoport egészét tekintve is előnyös rendszerré.

Az állatvilágban a hierarchikus rendszer élén álló egyedé a legtöbb kiváltság, hiszen ő részesül a legtöbb és legjobb minőségű táplálékból, a legtöbb párosodási lehetőségből és övé a legkényelmesebb fekvőhely is. Ugyanakkor ő felel a csoport védelmezéséért, a csoporton belüli vitás esetekben békítő szerepben lép fel – a legnagyobb hatalommal együtt a legtöbb felelősség is rá hárul.
Hogy egy sportpárhuzammal is éljünk: az NBA-ben szereplő Oklahoma City Thunder sztárjátékosa, Russell Westbrook csapaton belüli dominanciáját jól kifejezik a statisztikái – a csapat pontjainak majdnem egyharmadát ő szerzi, ahogy a csapat gólpasszainak több mint felét, valamint élen jár a lepattanók és a szerzett labdák számában is. Mindezekkel együtt természetesen sokkal több előnyben részül – ő keresi a legtöbbet az együttesben –, hatalmas reflektorfény övezi, a többi csapattársa szinte eltörpül az egyéni teljesítménye mellett. Ugyanakkor óriási felelősség is terheli, hiszen ahogy a statisztikáiból is leolvasható: ha ő rossz napot fog ki, akkor nagy valószínűséggel nemcsak saját maga, hanem egész csapata is vereséget szenved.

Sport: az agresszió civilizált formája

A legtöbb sportküzdelem nem direkt test-test elleni harcot jelent, mégis azt gondoljuk, hogy agresszív jellegű. A dominanciakésztetés nélkül képtelenség a sportolók közötti küzdelem. Ez a versengés, egymás fölé kerekedési törekvés a társadalmi életünk, létfenntartásunk alapjelensége, ezért természetesen elfogadható.

Szerencsére manapság nem kell élet-halál harcot vívnunk a párválasztáskor, hiszen a modern társadalmakban az agresszió szimbolikus síkokra, például a sport világára tolódik át. A sport mint a harci szellem levezetésének egy igen jól működő és ritualizált formája, békésebb mederbe tereli a társadalom káros agresszióit, ugyanakkor fajfenntartó funkcióitól nem fosztja meg. Így hozzásegíti az embert ahhoz, hogy kiélje a benne lakozó „állati ösztönöket”, ugyanakkor

MINDEZT OLYAN KERETEK KÖZÖTT, AMELYBEN KÉPES URALKODNI ÖNMAGÁN.

Ehhez hozzájárul a „fair play” elve, valamint a sport egyik alapszabályának tekinthető „lovagiasság”, amelyek tovább segítik az ösztönös harci reakciók kordában tartását. Mindezeken felül a sport egészséges versenyszellemet alakít ki, valamint az öncélú törekvés fölé közösségi érdekeket rendel, hiszen lelkesítő célokat tűz ki akár egy egész társadalom elé.

Természetesen az egyéni érdekek is megmutatkoznak a sportolók motivációjában, hiszen a legmagasabb szinteken hatalmas összegeket fizetnek a játékosoknak, amivel együtt jár a társadalomban elfoglalt magas státusz, valamint a párválasztásban is hatalmas szerepet játszhat. Erre talán a legjobb példa a jelenleg az angol Stoke City futballcsapatában játszó Peter Crouch egyik nyilatkozata. A nem éppen jóképű hórihorgas focistától egyszer megkérdezték, hogy mi lenne, ha nem futballista. Amire ő nemes egyszerűséggel azt válaszolta:„szűz.”