Lékó Péter: Ha akkor elmondok mindent, nagy botrány kerekedik

– Évek óta csend van ön körül, nem nyilatkozik. Mi az oka?
– A 2016-os sakkolimpiával kezdődött, amikor a szövetség olyan helyzetbe hozott, hogy nem tudtam vállalni a játékot. Ha akkor elmondok mindent, ami a szívemet nyomja, nagy botrány kerekedik. Viszont benne volt a pakliban, ha ilyen nyílt vita alakul ki, mindkét félnek a végsőkig el kell mennie, aminek rossz vége lehetett volna. Még az is, hogy soha többé ne tudjam vállalni a szereplést a nemzeti csapatban, amit semmi esetre sem akartam megkockáztatni. Egyébként nem mondtam le a válogatottságot – nem lettem jelölve. Ami óriási különbség! Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy nem ér meg az ügy rendezése egy személyes találkozást a szövetségtől. Ez bántott a legjobban, mert számomra a sakkozás leginkább a kölcsönös tiszteletet jelenti. A sportágam értékeit nagyra tartom, és úgy éreztem, ezeket kellene feladnom. Nehéz időszak volt, megviselt, hónapokig nem aludtam rendesen. Tudtam, mennyire hiányzom majd a válogatott első táblájáról, és nekem is mennyire hiányzik az olimpiai részvétel. Miután nem jelöltek a csapatba, azért maradtam csendben, mert hagyni akartam a fiúkat nyugodtan felkészülni.

– Az olimpia után nem beszélhetett volna?
– Amikor az olimpia nem sikerült jól, mindenki azt várta, most majd megszólalok. Higgyék el, szívesen nyilatkoztam volna, de azért nem tartottam etikusnak, mert a csapattagok mindent megtettek, és nem lett volna tisztességes velük szemben. Tudom, milyen kemény az olimpia, amelyen bármi előfordulhat, ezért akármilyen nehéz volt, ismét csendben maradtam. Végül 2017 februárjában megtörtént a találkozó a hazai szövetség elnökével, amelynek szükségességét már 2015 szeptemberében jeleztem.

– Megegyeztek?
– Végre el tudtam mondani a teljes történetet a távolmaradásom okáról, és egyértelművé vált, hogy az elnök úr akkor szembesült először a helyzet komolyságával. Megértette, hogy azután, ami történt, nem volt más választásom. Éppen ezért vagyok biztos abban, ha mi előbb folytatjuk le ezt a beszélgetést, akkor játszom a 2016-os olimpián. Miután tisztáztuk a helyzetet, már nem volt kérdéses a visszatérésem. Azt viszont szerettem volna, ha a szövetség állást foglal, és belátja, hogy hibázott, de valamiért ezt a témát nem akarta bolygatni, pedig e gesztussal megkönnyíthette volna az életemet. A visszatérésem megható volt, nagyon készültem a csapat Európa-bajnokságra, ezért nem is akartam interjút adni, mert őszinte ember vagyok, és ha nekem szegezik a kérdést, azt mondom, ami a szívemet nyomja. Az pedig sokaknak fájt volna, és rossz hatással lehetett volna a játékomra is.

BÜSZKE A VB-DÖNTŐRE, DE VAN HIÁNYÉRZETE

– Akkor sohasem alakult úgy, hogy meg tudott volna szólalni?
– Pontosan! A sakk az életem, napi nyolc-tíz órát edzem ma is, hogy meg tudjam állni a helyem a világ jelenlegi legjobbjai ellen, és nem fér bele, hogy még elkezdjek vitatkozni a szövetséggel is, vagy bárkivel. A helyzetet ennek ellenére méltatlannak tartom. Az Eb-n ráadásul a csapat fantasztikusan teljesített, a játéka szerintem az egyik legjobb volt, amit a magyar válogatott mutatott, amióta én játszom, pedig nyertünk már olimpiai és Eb-érmeket is. Olyan nagy már a konkurencia, hogy az éremszerzés abszolút bravúr, az ötödik hely pedig fantasztikus, ráadásul szinte végig vezettük a kontinensbajnokságot úgy, hogy a legerősebb ellenfeleket kaptuk, ami a svájci rendszerű versenyeknél nagyon igazságtalanná tudja tenni a végeredményt.

– A továbbiakban számíthat önre a válogatott?
– Természetesen. A feleségem tudná a legjobban alátámasztani: a 2015 nyarától 2017 elejéig tartó szakasz életünk talán legnehezebb időszaka volt. De sokat tanultam a 2016-os esetből, és az egyik legnagyobb tanulság az volt, ha magyar ember vagyok, akkor játszanom kell a magyar válogatottban. De úgy, hogy a szövetségtől amennyire lehet, távol tudjam tartani magam, hogy emberileg és szakmailag ne hozhasson újra olyan helyzetbe, hogy a végén választanom kelljen az elveim vagy az ország között, mert annál szörnyűbb nincsen. Úgy érzem, kötelességem a válogatottban játszani, mert ha nem teszem, az embereket hagyom cserben.

– Sohasem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja a profi sakkozást?
– Nem tudnám, ez az életem, de a szövetségtől már nem várok el semmit, csak teszem a dolgom, és úgy érzem, ilyen hozzáállással még tíz évig képes lehetek világklasszis teljesítményre. Bevallom, nagyon fájó volt szembesülni azzal, ahogy a szövetség 2016-ban gyakorlatilag lemondott rólam, de ez sem téríthet le az utamról.

– Hogyan emlékszik most, tizennégy év távlatából, pályafutása legnagyobb eredményére, a Vlagyimir Kramnyik elleni világbajnoki döntőben elért hét hetes döntetlenre?
– Karrierem legszebb pillanatai közé tartozik. Csakúgy, mint a szupertornákon aratott Grand Slam-győzelmek. Ne is kérdezze, melyek azok, mert csak én használom a Grand Slam kifejezést, hogy az emberek jobban érezzék az elitversenyek súlyát, konkrétan a Wijk aan Zee-i, a linaresi, a dortmundi tornára, valamint a moszkvai Tal-emlékversenyre gondolok. A legfontosabb győzelmem a világbajnokjelöltek tornája megnyerése volt 2002-ben Dortmundban, annak köszönhettem, hogy világbajnoki kihívó lehettem. Nagyon sok fantasztikus játékosnak nem adatik meg, hogy világbajnoki döntőt játsszon. Persze van bennem keserűség is 2004 miatt, mert tényleg szenzációsan játszottam, és kis híján véghez is vittem a bravúrt. Ugyanakkor köszönettel tartozom a sorsnak, hogy egyáltalán megadatott a lehetősége a világbajnoki döntőnek, amely a magyar sakkozás sporttörténelmi eseménye volt.

– Mi hiányzott a sikeréhez?
– Az én szakmai hátterem és Kramnyiké között ég és föld volt a különbség. Nem egyenlő feltételekkel vágtunk neki, de a csapatom szívvel-lélekkel mögöttem állt, talán ezért is tudtuk meglepni Kramnyikot annyira, hogy majdnem sikerült legyőznöm. Az utolsó partiban az életben maradásért kellett küzdenie, és egy fantasztikusan megjátszott partiban legyőzve egyenlített. Garri Kaszparov ellen úgy nyert világbajnoki döntőt 2000-ben, hogy játszmát sem veszített. Egy hónapos idegölő párharc volt, az utolsó héten már alig tudtam enni a feszültségtől. Az már több volt mint sakk. Egyébként 2004-ben fordult elő utoljára, hogy döntetlennél megtarthatta a címét a címvédő, azóta mindig rájátszás dönt.

– Kivel volt különösen jóban a riválisai közül?
– Mindenkivel jó a kapcsolatom, ilyen a természetem, de néhányukkal közelebb kerültünk egymáshoz. Például a korábbi világbajnok indiai Vishy Ananddal, akivel 1996-ban, tizenhat évesen kezdtem edzeni. A közös edzőtáboraink 1998-ig tartottak, az az időszak nagyon közel hozott minket egymáshoz, de amikor a világranglista első tíz helyezettje közelébe kerültem, úgy döntöttünk, nem készülünk közösen, mert riválisokká váltunk. Kramnyikkal összekötött minket a közös múlt, a 2004-es döntőnk nagyon speciális volt.

– Miért?
– Akkor lettem kihívó, amikor éppen káosz uralkodott a sakk világában. Két világbajnoki rendszer működött: az egyik a nemzetközi szövetség, a FIDE égisze alatt, a másiknak meg ott volt a klasszikus világbajnokság. Mára minden rendeződött, csak utóbbi maradt, de újra a FIDE égisze alatt. Én 2002-ben lettem kihívó, ami azt jelentette, hogy már a következő évben össze kellett volna csapnunk, de egy egész esztendőt késett a meccsünk, mert nem volt meg rá a pénz. Közben Kaszparov visszavágót akart, Kramnyik pedig emberileg jelesre vizsgázott: ha már kiharcoltam, ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a kihívója. Ez viszont kellemetlen lelki helyzetbe is sodort: hiába voltam jogszerű kihívó, mégis az ellenfelemnek köszönhettem, hogy létrejött a mérkőzésünk. Volt is hullámvölgy a játékomban, megviselt a hercehurca, de a 2003-as linaresi tornagyőzelmemmel Kramnyikot, Kaszparovot és Anandot megelőzve bizonyítottam, hogy megérdemlem a világbajnoki döntőt, és ott is van esélyem. Kaszparov nagyon nehezen viselte, hogy mi, Kramnyikkal holtversenyben nyertük meg az év legnagyobb presztízsű versenyét, amelynek végén ráadásul nekem kedvezett a holtverseny a több nyert partimnak köszönhetően.

KIVÉTELES TEHETSÉG MOTIVÁLT EDZŐJE

– Mostanában viszont nemcsak játékosként, a német csoda­gyerek, Vincent Keymer edzőjeként is helyt kell állnia. Hogyan kapta a megbízatást?
– Megérkeztem Kínába 2016. június 30-án, harminchat órás utazás után holtfáradtan dőltem volna az ágyba, amikor skype-megkeresést kaptam, hogy játszanék-e a német Deizisau másodosztályú csapatában, amely szeretne feljutni a Bundesliga 1.-be. Gyorsan kellett döntenem, mert a nevezési határidő aznap éjfélkor lejárt. Rajtam kívül leigazolta a csapat az orosz Alekszandr Griscsukot és az amerikai Gata Kamskyt, és fel is jutott az élvonalba. Az volt a vezetőség elképzelése, hogy odahoz fiatal német tehetségeket, hogy tanuljanak tőlünk, így került hozzánk 2017 őszén Keymer is. Néhány hónappal korábban, 2017 áprilisában szakkommentátor voltam az új szupertornán, a Grenke Classicon, látták, milyen lelkesedéssel és szaktudással kommentálok, felkértek, hogy vegyem át az akkor tizenkét éves Vincent felkészítését, aki nagy tehetségnek indult, de a karrierje éppen stagnált. Németországban Jahrhunderttalent­nek tartják, olyan tehetségnek, amilyen csak egy születik egy évszázadban, de úgy látták, új impulzusra van szüksége. Az együttműködésünk hirtelen indult, egy héttel a novemberi U20-as világbajnokság előtt kértek fel, éppen a csapat Európa-bajnokság után. Óriási rizikó volt, mert korábban egy órát sem edzettünk együtt. Végül azért álltam rá, mert úgy éreztem, jobb lehetőségem nem lesz megtapasztalni, mekkora a tehetsége, hogyan viszonyul a sakkozáshoz, mekkora alázat van benne. És ő is láthatta, mit jelent nekem a sakk, milyen mélységekben gondolkozom, és így új dimenziók nyíltak meg előtte is a további fejlődéséhez. Akkor vált egyértelművé, hogy emberileg és szakmailag is egymásra találtunk, és közösen szép jövőnk lehet.

– Szorosabbá vált azóta a munkájuk?
– Az idei Grenke Classicon újfent szakkommentátor voltam, Vincent pedig 99. kiemeltként indult a brutálisan erős mezőnyben. A versenyt kilencből nyolc ponttal nyerte meg 13 évesen, sakktörténelmi sikert aratva. Bár nem volt sok időnk együtt edzeni a télen, akkor látszott csak igazán, milyen hatással volt rá a sakk iránti elkötelezettségem. Ez az eredmény maga volt csoda, ám az igazán intenzív közös munka csak ezután kezdődött.

– Közben önnek is készülnie kell. Mennyit vesz el az idejéből az edzősködés?
– Voltak más kötelezettségeim is, sok megkeresést kaptam a világ legjobbjaitól, hogy dolgozzam velük szekundánsként, a legutóbbi vb-jelölti tornán is segítettem. Most tulajdonképpen az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár úgy tűnhet, alig versenyzek, talán még többet foglalkozom felkészüléssel, mint a legsikeresebb időszakomban, pedig akkor is állandóan készültem.

– Mennyit lehet tudni arról, kinek és mikor segített szekundánsként?
– Ez általában titkos, de azt elmondhatom, hogy 2008-ban Kramnyiknak szekundáltam az Anand elleni páros meccsen. Titkos szekundáns voltam 2012-ben, majd 2013-ban Anand egyik fő szekundánsa Magnus Carlsen ellen, és később is segédkeztem több világbajnokjelölti felkészülésben. A világ legjobb játékosai jól ismernek, rendszeresen keresnek, a kérdés csak az, én mit akarok, hogyan tudom összeegyeztetni a saját pályafutásommal. Ambícióim vannak, annak ellenére, hogy úgy tűnhet, alig versenyzek. És ott van Vincent felkészítése is, ami azért motivál, mert úgy érzem, nagy dolog van kialakulóban.

– Mikor lesz legközelebb olyan páros mérkőzése, mint 2015-ben Szegeden Li Csao ellen?
– Ilyen páros mérkőzésekre nagy szükségem lenne, hiszen a rengeteg felkészülés tulajdonképpen értelmetlen, ha nincs megfelelő játéklehetőség. Jelenleg csak a legjobb tizenöt játékos tud folyamatosan szuperversenyen játszani, ők rendre nagy pénzes tornákon sakkoznak egymás ellen, így a többieknek alig van lehetőségük közelebb kerülni hozzájuk. Bevett gyakorlattá vált, hogy a többi világklasszis játékosnak a saját országa próbál megfelelő versenylehetőséget biztosítani – évente egy-két személyre szabott, profin megrendezett rendezvény új lendületet tudna adni az én pályafutásomnak is.

– Régebben rendszeresen voltak páros mérkőzések...
– Ilyen volt a miskolci rapidsorozat 2005 és 2010 között. Rendre az év egyik legjobb formában lévő sakkozójával csaphattam össze, sorrendben Michael Adamsszel, Anatolij Karpovval, Kramnyikkal, Carlsennel, Ananddal és Borisz Gelfanddal. Profin megszervezett sorozat volt, csodálatos színházteremben játszottunk, az pedig különösen jólesett, hogy Miskolc polgármestere már a vb-döntő előtt azt mondta, a finálé eredményétől függetlenül meg fogja rendezni. Ha a sakkozó érzi a megbecsülést, az sok pluszerőt ad. Óriási volt a hírverés, remek játéklehetőség, a világ legjobbjai jöttek el Magyarországra.

– Pingpongozik még?
– A 2016-os olimpia előtt kezdtem el újra intenzíven pingpongozni az edzések mellett, amikor az utcára kilépnem is nehéz volt. Hihetetlen volt a helyzet, hogy miközben megy az olimpia, ahol a helyem lenne, napi két-három órát edzettem, majd játszottam a megyei D-osztály csapatbajnokságában. A befektetett energiának meg is lett az eredménye, feljutottunk a C-osztályba... Tavaly már csak néhány meccsen tudtam játszani, kevés időm volt, és a térdemet is túlterheltem. Egy ideje teljesen átálltam a biciklizésre, de várom a telet, mert ha jó lesz a térdem, újra a csapatom rendelkezésére állok.

– A pingpongból hogyan lett kerékpár?
– Mindig is szerettem bringázni, de korábban a focizás és a teniszezés mellett alig maradt rá időm. Aztán a 2010-es csúnya keresztszalag-sérülésem nyomán a foci, a tenisz és fallabda kiesett. Elkezdtem biciklizni, 2012-ben vettem egy jobb kerékpárt, és 2014-ben olyan szintre jutottam, hogy már országúti bringa kellett. Fanatikus lettem – mint általában, ha sportról van szó –, napi harminc kilométert tekerek 28-as átlaggal. Ezek után tudom csak igazán értékelni a profi bringások teljesítményét!

EGYEDÜL HARCOLVA IS ÉHES A VERSENYZÉSRE

– Ilyen nagy sportrajongó?
– A sport mindig is része volt az életemnek, igénylem, feltölt és feldob. A kézilabdába akkor szerettem bele, amikor a vb-döntőm után az a megtiszteltetés ért, hogy elvégezhettem a kezdődobást a Pick-Szeged–Barcelona mérkőzésen 2004 telén. Megfogott a hangulat, és egyre nagyobb szurkolója lettem a csapatnak. A feleségem is „megfertőződött" 2010 körül, azóta együtt járunk a szegedi férfi kézilabdacsapat hazai meccseire. Ott voltunk Berlinben, az EHF-kupa döntőjén is, fantasztikus érzés volt, ahogy a csapat elhódította a kupát. Nagyon örültem, hogy idén végre újra bajnokok lettünk, de sajnos felkészülésbeli kötelezettségeim miatt nem tudtam ott lenni a sorsdöntő összecsapáson Veszprémben. Erről az élményről lemaradtam, de a lényeg a bajnoki cím! Nemcsak a csapat, hanem a sportág rajongója is lettem, fontosnak tartom, hogy tisztában legyek mindennel, ami férfi kézilabdában történik.

– Belefér az idejébe a rengeteg elemzés mellett?
– Ahhoz, hogy tartani tudjam a lépést az elit játékosokkal, szinte állandóan dolgoznom kell. Nagy szívfájdalmam, hogy egyedül kell elvégeznem azt a munkát, amit egy éljátékos esetében komplett csapat csinál. A mai világban a számítógép elengedhetetlen a minőségi elemzőmunkához, de ahhoz, hogy a legtöbbet ki tudd hozni belőle, világklasszisnak kell lenned. Minél nagyobb a tudásod, annál jobban tudod hasznosítani a számítógépet, és nagyon nem mindegy, ki nyomkodja a komputer klaviatúráját. Az éljátékosok sokszor „csak" napi három-négy órát foglalkoznak sakkal, a többit a szekundánsaik végzik napi tíz-tizenkét órában, és csak az elemzések lényegét adják át nekik. Ezek nem logikus dolgok, hanem számítógép által kidolgozott változatok. Ha mondjuk, az olimpián a legjobbak ellen játszom, ők egész évben így készülnek, velem ellentétben. Néha úgy érzem magam, mint egy Formula–1-es pilóta, aki saját maga készíti és vezeti az autóját. Ez a helyzet nem ideális, sőt, kellemetlen. A mai sakkban a frissességnek fontos szerepe van, ezért elengedhetetlen a megfelelő háttér. Iszonyatos a nyomás, miközben otthon csak azt látják, hogy „jaj, ez a Lékó már megint csak remizget".

– Hogyan készül a szeptember 23-án kezdődő olimpiára?
– Tíz hónapos versenykihagyás után kerülök szembe ismét a világ legjobbjaival, s ez óriási kihívás, de szeretem a kihívásokat. Augusztus elején volt a spanyol csapatbajnokság, amelyen a Barcelona sakkiskola első táblása voltam, ez jelentette a felvezetést. A szeptember 23-án kezdődő grúziai sakkolimpiára július elejétől készülök, két teljes hónapot szántam a megnyitásaim finomítására. Úgyhogy idén nyáron elmaradt a nyaralás. Október 11. és 18. között Európa-kupa lesz csapatommal, a Padovával, majd 20-tól már a Man-szigeteki nyílt versenyen játszom.

– Kicsit sűrűnek tűnik a programja.
– Ki vagyok éhezve a versenyzésre, de nem tudom, ez hogyan csapódik le nálam, 39 évesen. Lehet, hogy jó lesz, de az is lehet, hogy sok. A sakk kiismerhetetlen, mint régen a megnyitás, de ma már a számítógéppel mindent ki lehet elemezni. Az ember már nem arra törekszik, hogy azt játssza, amiben a legjobbnak tartja magát, hanem azt, ami szerinte az ellenfél gyenge pontja. Ami viszont kissé olyan, mint az árnyékboksz, mert a meccsek előtt nem tudja az ember, jól választ-e. Érdemes lenne megmérni a sakkozók pulzusát a parti előtt – biztosan sokkal magasabb, mint az első néhány lépés megtétele után.

– Milyen hatással van önre a felgyorsult játék?
– Csak a megváltozott bónuszidő jelentett kihívást, de a rapid- és a schnellvilágbajnokságok kifejezetten pozitív hatással vannak rám, mert látom, hol tartanak a legjobbak, hogy nincs félnivalóm senkitől. A schnell-vébék nagyon jól sikerültek az elmúlt években, ezeken óriási a konkurencia, a világ százötven legjobb sakkozója rendre ott van, így van motivációm, mert meg tudom mutatni, mire vagyok képes. Több mint húsz éve készülök éljátékosként, és ez a szemlélet már nem is fog soha megváltozni, függetlenül attól, hogy hol állok a világranglistán.