Lebontandó falak – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2017.07.01. 00:13

Hogy mi az, amit másként csinálna, ha még egy élete lenne? Például nem indulna román színekben olimpián, ahogyan 2010-ben tette, amikor úgy utazott Vancouverbe, hogy sem az edzőjének, sem a szervizemberének nem jutott hely a küldöttségben. Az ottani sérülése is szinte kizárólag erre vezethető vissza, mivel edzés után, pihenés helyett neki kellett előkészítenie a léceit a másnapi versenyre.

Persze egy huszonkét éves fiatal számára mindennél fontosabb az ötkarikás részvétel – főleg azt követően, hogy négy évvel korábban sérülés miatt el sem jutott Torinóba. Bizonyos mértékig viszont annak a sérülésnek köszönheti, hogy magyar válogatott lett, és olimpiai hetedik helyezett: épp mankózott egy versenyszínhely felé, amikor találkozott a Magyar Síszövetség ügyvezető elnökével, Kaszó Klárával. Ott és akkor kezdődött az a beszélgetéssorozat, amelynek aztán a Magyarországra áttelepedés lett a vége.

Így mesélt élete nagy sorsfordulójáról, illetve jutott el a sorsszerűség felismeréséig a csíkszeredai származású alpesi síző, Miklós Edit. Története azt a kivételt formázza, amely valamire mindenképpen figyelmeztet: előbb rendszerre van szükség, hiszen a szerencse is többnyire az arra érdemeseket találja meg.

Bár sokan fellengzősnek, a lényeget alulról is alig súrolónak tartják a sportági nevelőközpontok akadémiává felkenését, a címke mégiscsak a sportági kiválasztás és nevelés tudatosságban és tervezhetőségben az alapfokot jócskán meghaladó szintjéről árulkodik. A kommunista világ talán kevésbé átkos emlékű sportiskolás rendszerének összeomlása után ugyanis hiába hirdettetett meg az iskolaközpontú – akinek meg az kevés, az egészséges viszonyokat garantáltan megteremtő piaci alapú – utánpótlás-nevelés, a szisztéma nem működött. A volt egységtábor országainak sportdicsősége közben folyamatosan kopott, attól függően, ki mikor kapott észbe, illetve éli fel ma is a már nem is létező tartalékokat. Érdemes ránézni az olimpiai éremtáblázatra, majdnem mindent elmond.

Magyarországnak nemcsak a saját romjaiból kellett megpróbálnia újjáépítenie magát, egykettőre kiderült, hogy a határain kívül szakadt részeken is elvárják a részvételt a romeltakarításban. Az elmúlt negyedszázad folyamán voltak kormányok, amelyek minderről nem kívántak tudomást venni, jobbik esetben elegánsan agyonhallgatták az egészet, az idő pedig telt. Mondhatnánk, hogy közben újabb áldozati generációk voltak kénytelenek örökre eltemetni álmaikat, ha cirka száz esztendeje nem csupa áldozati nemzedékek élnének ebben a tágas medencében.

A magyar élsportban felbukkanó ritka külhoni kivételek közben alig lépték túl az egyéni sorsalakulások, illetve államhatár-átrajzolások „áldozatainak” dimenzióját. Tömegjellegről már csak azért sem beszélhetünk, mivel a sport a huszadik század azon éveiben kezdett társadalmi tényezővé válni, amikor már csonkolt részeit siratta javában az ország. A háborús kis magyar világ pedig minden bravúros megvalósítás ellenére sem fordíthatott több energiát és pénzt a sportra, egyéb „testmozgások” foglalkoztatták akkoriban a magyar fiatalokat. A kommunista fél évszázadban már fel sem vetődhetett a kérdés, a vasfüggöny eltűnése után pedig az idősebbek rohantak aprópénzre váltani aprócska tőkéjüket. Az ifjak többségének fogalma sem volt – honnan is lehetett volna? – a hogyan továbbról, annál is inkább, mivel kezdetben az anyaország felől érkező szirénhangokat is többnyire a gyors haszonra leső közvetítők hallatták. Amiből aztán csak kivételes esetben lett valamennyi érdekelt számára elfogadható „üzlet”, annál több volt viszont a csalódott, megkeseredett hazakullogó, akik aztán ennek megfelelő hírét vitték a szép új világnak.

E meglehetősen szubjektívre sikerült múltba tekintő helyzetábrázolásra azért volt szükség, hogy megfelelő ellenpontozást kapjanak mindazon kezdeményezések, amelyek a legutóbbi években szökkentek szárba a külhoni magyarok lakta régiókban, elsősorban Erdélyben. A magyar sportjövő ugyanis csak egy szűk tizenötmilliós keretből meríthet, nem lévén sem pénz és talán késztetés sem részt venni a világ nagy sportolói árverésén. Katar vagy Törökország válhat egyik pillanatról a másikra atlétikai nagyhatalommá, Magyarország kevésbé. Ez a tizenötmilliós potenciál kitermelhet azonban középtávon olyan versenyzőket, akik futballban, jégkorongban, netán ökölvívásban nemcsak számban, hanem színvonalban is gazdagíthatják a kínálatot. Az elkötelezettséget, a hazafias érzületet ugyanis egyrészt hozzák magukkal otthonról, másrészt erősíti bennük az alakuló, de soha meg nem változó többségi nemzeti magatartás. Ennek bizonyítékaiként szolgálnak a felhördülően értetlenkedő reagálások, amelyek menetrendszerűen érkeznek a csíki hokisok vagy háromszéki kosarasok, futballisták himnuszéneklésére. Újabban meg az olyan, alig rejtetten rosszalló hangvitelű sajtóelmélkedések, amelyek egy-egy sportcélú beruházást nem önmagában kifogásolnak, hanem székelyföldi elhelyezésének jogosságát vitatják. Statisztikának álcázott félinformációkkal, sejtetésekkel, a magyar állam expanziójának nyíltan meg nem nevezhető, de egyértelműnek tekintett bizonyítékaival.

Persze lehetne, mit több, kell is beszélni arról, miért ne lenne jogos kívánalom egy kisebbséghez tartozó, de attól még rendes – rendesebb? – adófizető részéről, hogy román állami forrásokból finanszírozott sportcsarnokok, stadionok, kollégiumok épüljenek a lakóhelyén. Addig is azonban a Puskás Akadémia csíkszeredai központja, illetve a Székelyföld határain is túlnyúló fiókjai, az immár saját jégpályákkal is büszkélkedő Székely Jégkorong Akadémia, a Madárfészek Akadémia mintájára készülődő Székelyföldi Ökölvívó Akadémia vagy a formálódó Novák Kerékpáros Akadémia máris csupa olyan bázisnak ígérkezik, amely azt példázza, hogy ha a helyi álmok megvalósításába partnerként száll be az anyaország, az egyház, a helyi önkormányzat, sok áthághatatlannak tetsző korlátot lehet máris a süllyesztőbe küldeni. Miközben nem tűnik ellentmondásosnak a kinyilatkoztatott cél sem: felszámolni a székelyföldi utánpótlás legnagyobb problémáját, a tömeges elvándorlást, ésszerű keretek közé kényszeríteni, sőt hasznosítani a magyarországi „aranyláz” elszívó hatását. Hogy ne tűnjenek el egész generációk gyerekestül, edzőstül – miközben három-négy fiatalnak sikerül profi sportolóvá válnia –; az együttműködési megállapodások révén a legtehetségesebbek magyar színekben folytathassák pályafutásukat.

Mivel a remény mellett a gyanakvás hal meg utoljára, ne legyenek kétségeink, vannak itt még lebontandó falak, eltakarítandó romok. Nemcsak Romániában, Magyarországon is. Öregek mesélték, hogy a háború utolsó robbanásai után talán még el sem oszlott a füst, a pincékből előbújó emberek ásót, lapátot fogtak, romot takarítottak. És közben mosolyogni tanultak, értékelni az életet, próbálgatták az optimizmust, a lét legerősebb kötőanyagát. Itt most nincs szó háborúról.

Újjáépítésről annál inkább.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik