Ijesztő lecke – Csurka Gergely publicisztikája

CSURKA GERGELYCSURKA GERGELY
Vágólapra másolva!
2019.03.26. 23:49

Ha csupán a szervezet nevét nézzük – nyári olimpiai sportágak nemzetközi szövetségeit tömörítő szövetség (ASOIF) –, el is illanhat a maradék életkedvünk. Hanem az ASOIF most kivételesen valami igazán hasznosat cselekedett (azért ne verjük beléjük túlzottan a csúfot, fontos szereplő a játékok porondján), és közreadott egy hosszú, viszont rendkívül fontos tanulmányt a versenysport jövőjéről. Mondjuk úgy, igencsak érdekfeszítő olvasmány, merthogy felvázolja, miképp is illene a nemzetközi sportszövetségeknek működniük annak érdekében, hogy még 2040 táján is sportáguk legfőbb irányítójának érezhessék magukat.

Az, hogy ilyesmi egyáltalán felvetődjék, húsz, de tán tíz évvel ezelőtt is elképzelhetetlennek tetszett – az egyes sportágakban a bűvös rövidítések (FIFA, IAAF, FINA, FIBA, FIE stb.) magát a nagybetűs hatalmat jelentették, minden jónak és elkerülendő rossznak az eredőjét. Ha a szervezet mezei küldötte érkezett, a nemzeti szövetség díszbe öltözött, ha meg valamilyen elöljáró, pláne az elnök, akkor gurult a vörös szőnyeg, domborodott a hosztesz.

Amíg a rettenetes mennyiségű pénz nem öntötte nyakon az elitsportot, ezek a szervezetek még relatíve normálisan működtek, minthogy leginkább a sportáguk adminisztratív irányítására szorítkozott a tevékenységük, főszerepben a versenyekkel és a sportolókkal. Érdekek legfeljebb ebben ütköztek, a pénz, amely minden másnál jobban képes megbolondítani a homo sapienst, még nem mérgezte az elméket.

Aztán elkezdte. A „kiugróbb” fejezeteket ismerjük, meg azon potentátokat is, akik már-már olyan magas szinten űzték a közös kassza fosztogatását, mint a legnagyobb sztárok az adott sportágat magát. Amit például a Joao Havelange- és a Sepp Blatter-korszakban a FIFA vagy Lamine Diack időszaka alatt az IAAF „lenyúlógiában” bemutatott, az az arcátlanság és gátlástalanság mértékét látva – például utóbbi esetében – fedett pályás atlétikai világcsúccsal ért fel. Ám ez egy dolog. Voltak időszakok, amikor ez belefért. Legalábbis sportpolitikailag. Mert könnyű volt hárítani, egy nemzetközi szövetség fölött ugyanis nincs klasszikus ellenőrző szerv.

És amíg valaki nem viszi csődbe a saját szövetségét, mert még a kalkulált mennyiségűnél is több pénzt síbol ki a közösből – mint az AIBA korábbi elnöke –, addig igazából a NOB sem kezd fegyelmező hadműveletekbe. Elvégre piszkos mancsokra úgymond tisztával illik rácsapni – vagy ha az enyém is koszos, legalább hordjak kesztyűt takarásképp (Lausanne-ban legalább már felvették, Salt Lake City óta tart a megtisztulás, de nem tenném le a nagyesküt, hogy már a végére értek, elvégre bolyong még néhány olyan alak a NOB környékén, akit Rejtő Jenő boldogan beleírt volna Piszkos Fredék kikötői társaságába.)

Szóval aki rajong a nemzetközi szövetségek háza tájáról érkező hírekért (tény, jogosan szűk kör), az tudja, arrafelé azért elég irányított mederben hömpölyögnek a folyamatok. És képtelenség őket eltéríteni. Ott van például az IHF, Musztafa elnököt évtizede a saját főtitkára akarta megdönteni, miután a közgyűlés elé tárta a konkrét korrupciós bizonyítékokat, ám a küldöttek nagyobb részét teljesen hidegen hagyták a rideg tények. Ők olyan nációkat képviseltek, ahová csupán hálni jár a kézilabdázás. Merthogy minden ilyen szervezet gondtalan kormányzásának épp az a lényege, hogy tagja egy rakat ország, amelyben a sportot valamilyen minimális szinten űzik, viszont ezeknek a karibi, fekete-afrikai, óceániai tagoknak a szavazata éppen annyit ér, mint a sportág nagyhatalmainak, és mivel a massza sima többséget garantál, elegendő a voksokat leadó nemzeti szövetségi elnököket, főtitkárokat jól tartani. Azoknak mi számít? Néha eljutni egy ilyen eseményre, benne lenni valamilyen áltevékenységet virító bizottságban, felmarni a napidíjat (200 dollár és fölötte per nap, kézbe, adóhatóság látókörén bőven kívül), esetleg néhány ezer dolláros támogatást kibulizni a hazai szövetségnek, ami a nagy kasszában aprópénz, otthon viszont újra lehet bútorozni a székházat (és még vissza is kapni a sógortól, aki hogy, hogy nem a kiválasztott beszállító lett) – és máris mindenki boldog. Emberünk erősen ül a székében otthon, az általa támogatott nemzetközi szövetségi vezértől meg sansztalan megkérdezni, hogy miért töltötte fel sameszaival az adminisztráció kulcspozícióit és a külsős cégnek kiszervezett tévéközvetítések jogdíjaiból hová tűnt huszonöt százalék. Illetve meg lehet, csak a válasz nem érdekel senkit. Nemrég a másik olimpiai ernyőszervezet, a nemzeti olimpiai bizottságokat tömörítő ANOC közgyűlésén érdeklődött egy küldött, hogy ugyan mi lett annak a 400 ezer dollárnak a sorsa, amelyet a szervezet vezérkara minden felhatalmazás nélkül lerakott a brazil hatóságoknak, hogy kiváltsák a sittről Patrick Hickeyt, az európai olimpiai bizottságok szövetségének ír elnökét, aki szabad szemmel is jól látható összeget maszatolt el jegyüzérkedéssel a riói játékokon. Jött valami üres frázis, hogy majd utánanéznek. És ennyi. Az ANOC tanácskozásán egyébként még elnapolták a szövetség mindenható urának, al-Szabah sejknek az újraválasztását, miután kuvaiti emberünk egy, már a NOB-nak is kínos hamisítási botrányba keveredett Svájcban (nehezen nyerhető tárgyalás vár rá Genfben), és emiatt ideiglenesen felfüggesztette tagságát. Ugyanakkor nem volt hajlandó mindenhol ilyen nagyvonalúan hátrébb lépegetni, az ázsiai olimpiai bizottságok ernyőszervezetének (OCA) közgyűlésén két hete simán hagyta újraválasztatni magát, és hogy az egész még szebb tónust kapjon, a főtitkárnak is közfelkiáltással szavazták meg a folytatást – ő speciel a Japán Olimpiai Bizottság elnöke, aki fél lábbal már a sitten van, mert a változatosság kedvéért ő is szügyig áll egy megvesztegetési ügyben.

Miközben óriási pénzek áramolnak a sportba, a „felhasználói” oldalon ott a kontroll hiánya, az, hogy a hatalommal igen könnyű visszaélni, továbbá hogy a különféle választott posztokra igen jelentős százalékban oda egyáltalán nem való emberek kerülnek. Leginkább azért, mert a nemzeti szövetségeken keresztül érkező sportdiplomaták, netán delegált vezetők ottani kiválasztási folyamata is nélkülöz minden olyan elemet, ami mondjuk alapvetés egy multinacionális vállalatnál, ahol elég szigorú szabályozók akadályozzák meg, hogy idióta kretének kerüljenek döntéshozói pozícióba. Pontosan azért, mert a magánszférában nem babra megy a játék, a tulajdonosok és részvényesek nem szeretik, ha hozzá nem értő jöttmentek elégetik a pénzüket.

Az ASOIF-tanulmány éppen erre lyukad ki. Anélkül, hogy a korrupciót és a basáskodást néven neveznék, elég keményen leszögezi: a jövő nemzetközi sportszövetségeinek klasszikus cégekként kell működniük, ahol az átláthatóság alap, az üzleti eredmény fontos, a digitalizáció és innováció dübörög. Szimplán azért, mert bár próbálhatják még azt képzelni, hogy minden hatalom az övék a sportágon belül, de az EU már például odavágott a korcsolyázóknak, így bírósági ítélet szögezi le, hogy nem viselkedhet monopóliumként a saját sportágában – és ebből mindenki más is tanulhat. Hosszú Katinkáéknak elég volt perre vinniük a FINA-t az Egyesült Államokban, hogy januárra kitűzzék a fehér zászlót, és kinyilvánítsák: mindenki azon a versenyen úszik, amelyen akar, nem kell eltiltástól félnie (októberben még ment a revolverezés). Így Katinkáék vidáman tempózhatnak az International Swimming League őszi sorozatán – mint ahogy más sportágakban is várható, hogy ha a nemzetközi szövetség továbbra is ősmasszívumként és arrogáns hatalmi központként viselkedik, simán megjelennek az önálló versenyszervezők, akik a központtól teljesen függetlenül hoznak tető alá pompás pénzdíjas viadalokat. Lehet, hogy onnan nem lehet kvalifikálni sehová, ám egyetlen sportoló sem a saját ellensége. Anno így alakult meg az ATP és a WTA teniszben, a férfi kosárlabda Euroliga is különálló entitás a FIBA világán kívül, mint ahogy az NBA-hez sincs köze, csakúgy, ahogy a nemzetközi hokiszövetségnek az NHL-hez. Az UEFA gyakorlatilag már minden elvet feladott annak érdekében, hogy a BL-ben tartsa Európa vezető klubjait, holott nagyon érik, hogy megalakítsanak egy szuperligát – és így tovább.

Azaz vagy változnak a nemzetközi szövetségek, vagy rájuk települnek a kihívók. És ha az általuk előállított termék jobb, többet hoz egy sportolónak, meglehet, az utóbbit már az olimpia sem fogja annyira érdekelni.

Ez hatalmas kihívás a különböző posztokon ülő nagyuraknak. A pénz ugyanis még náluk is nagyobb úr. És ahol átlátható(bb)an költik, ott láthatjuk majd az igazi sztárokat és eseményeket néhány évtizeden belül. Bokszban már most is: a profik világa élesen elkülönül, az amatőrök testületét (AIBA) meg épp most készülnek totálisan padlóra küldeni. Ez mindenki másnak ijesztő lecke.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik