HIRDETÉS
HIRDETÉS
THURY GÁBOR
THURY GÁBOR
2018.11.07 19:08 Frissítve: 2018.11.07 20:03

Gyenge Valéria: címlapsztori lett az olimpiai bajnok írónő életéből

Gyenge Valéria rendszeresen hazalátogat Magyarországra, aktívan részt vesz a Magyar Olimpiai Bizottság rendezvényein. S ilyenkor ősszel, az 1956-os forradalom évfordulójának idején a sorsfordító napok is szóba kerülnek, természetesen az is, hogy a 400 méteren olimpiai bajnok úszó és vőlegénye egymásra találása egykor a Toronto Star címlapsztorija volt.

HIRDETÉS

 

Az olimpiai bajnok Gyenge Valéria élete kész regény, de ez szinte valamennyi kortársára igaz (Fotó: Tumbász Hédi)

– Önnel kapcsolatban szinte valamennyi cikk kiemeli, 1956-ban milyen kalandos úton került Torontóba, de ritkán teszik fel a kérdést, hogyan lett egyáltalán olimpiai bajnok négy évvel korábban Helsinkiben?
– Így van, jól látja. Azt szoktam erre mondani, azért nem kérdezik meg, mert olyan régen volt, hogy a szemtanúk, kortársak szinte alig néhányan élnek, sőt, már nem is emlékeznek rá. Hogy az idő múlását érzékeltessem, elmondok egy cirka húsz évvel ezelőtti történetet: a nagyobbik lányom elég jól úszott, később foglalkozott fiatalokkal. Megnéztem őket, milyen a stílusuk – egy egykori úszó mindig ilyen szemmel nézi a vízben lévőket –, aztán kijöttek a vízből, a lányom elmondta nekik, hogy olimpiai bajnok vagyok. Az egyik megkérdezte, hogy mikor, válaszoltam, amire elkerekedett szemmel csak ennyit kérdezett. „És te még élsz?!” Más alkalommal meg az a kérdés hangzott el, hogy jó, de hány aranyérmem van.

– Ez a reakció abból a szempontból érthető, hogy Hosszú Katinka vagy például Katie Ledecky egy olimpián több aranyérmet is nyert.
– Igen, de visszatérve azokra, akiknek az élete valamilyen formában összeforrt az 1956-os forradalommal, Melbourne-nel, nem is a sportteljesítményére emlékeznek, hanem arra, hogy mi történt velük. Szegény Zádor Ervin! Ő Kaliforniában élt, de nemegyszer találkoztunk különböző megemlékezésen a tengerentúlon, amelyek után néha viccesen, némi iróniával a hangjában megemlítette: „Te, Vali, engem mindig arról kérdeznek, hogy az az orosz Valentyin Prokopov belekönyökölt az arcomba, és csupa vér volt a víz, de arról még senki sem faggatott, hogy milyen vízilabdázó voltam.” Na, így vagyok én a Helsinkiben szerzett aranyérmemmel.

– Akkor én megkérdezem: milyen úszó volt?
– A négyszáz méteres gyorsúszásban, amelyben végül első lettem, a rangsorban előttem volt Székely Éva és Novák Ilona. Úgy kerültem ki Helsinkibe, hogy nem voltam magyar bajnok, úgy látszik, megtáltosodtam.

 

– Nem úgy látszik, hanem tényleg megtáltosodott…
– Igen, de még itthoni szakmabelieket is megleptem az elsőségemmel. Nyilván kellett hozzá szerencse is, de a helsinki úszóválogatott roppant erős volt, mert a magyar edzők, Sárosi Imrével az élen, megelőzték korukat. Öt számból négyet megnyertünk. Killermann Klári szerintem azért nem lett dobogós, mert nem akarták látni a fölényünket. Szőke Kató nyert száz gyorson, másnap a kétszáz mellen Székely Éva győzött Novák Éva előtt, Klári a harmadik helyzettel azonos idővel lett negyedik. Stopperrel mérték az időt, akár ő is lehetett volna dobogós.

– Mennyire tartják, tartották egymással a kapcsolatot?
– Sajnos egyre inkább a múlt idő van érvényben, de Székely Évát azért meglátogattam, és Sebő Ágnest is. Jelzem, hozzám hasonlóan ők is Sárosinál, a Mestinél úsztak, akárcsak Ági férje, Almási Miklós.

– Ő esztétaként A képek boszorkánykonyhája című írásában méltatta itthon Az ígéret címen megjelent regényét a könyvbemutatóval egybekötött, az ön fényképeiből válogatott fotókiállításon. Az ígéret előtt és után megjelent Két asszony élete, illetve Barátnők Az ígérethez hasonlóan önéletrajzi ihletésű mű?
– Közvetve, mert az elsőbe anyósom és testvére élete van beleszőve, a Barátnők alakjait pedig a környezetemből mintáztam.

– Egy korábbi interjúból kiderül, hogy írja a negyedik regényét. Hogyan áll a könyvvel?
– Ejnye, eddig olyan kellemesen beszélgettünk... Szóval, az a helyzet, hogy én inkább mesemondó vagyok, mint menedzser, hogy a kiadás anyagi feltételeit előteremtsem. Nem adtam fel, de vérmes reményeket sem fűzök hozzá.

– Fordítsuk vissza az idő kerekét: a helsinki sikerről már esett szó, két évvel később pedig a torinói Eb-n második lett. Ez már előrevetítette, hogy Melbourne-ben nem biztos, hogy megvédheti a címét?
– Sebő Ági mögött lettem ezüstérmes, olyan nagyon szomorú nem voltam, az 1956-os olimpia pedig messze volt még, mélyreható következtetéseket nem vontam le. Sőt, Melbourne előtt a világranglistán a második helyen álltam, tehát a címvédés realitásnak tűnt. Nem azt jelentette, hogy biztosan megvédem az olimpiai bajnoki címem, hanem azt, hogy az időeredményem alapján ott vagyok a legjobbak között.

– Ha jól tudom, életének boldog szakasza volt ez az időszak.
– Jól tudja, vőlegényemmel, Garay Jánossal megtartottuk az eljegyzést, már terveztük az esküvőt. De a sors másként akarta. Illetve összeházasodtunk, csak nem Budapesten, hanem Torontóban. Közbejött a forradalom.

MÁSHOL JÁRT AZ ESZÜK, ÉS VIZET SEM LÁTTAK…

– Mi az, ami legnagyobb benyomást tette önre azokban a napokban?
– Az elutazás körüli bonyodalmakról csupán emlékképeim vannak, az úszással voltam elfoglalva. Az úszók nem Tatán készültek, hanem svábhegyi Vörös Csillag Szállóban laktunk, és onnan jártunk le edzeni a Margitszigetre, aztán pedig mentünk azonnal vissza a szállodába. Akkor még nem terelődött el a figyelmünk az úszásról, Sárosi nem is engedte volna. A négyszáz gyorson elért nyolcadik helyezésem tükrében talán mellékes, de jó formában éreztem magam. Az időeredmények alapján is, meg azt azért érzi az ember. Szóval úsztunk, persze a hírek eljutottak hozzánk is, de a Svábhegyen hermetikusan el voltunk vágva a külvilágtól. Nem találja ki, mit csináltunk!

– Ismerve az életútját, nem nagyon lep meg semmivel.
– Lencsét válogattunk.

– No, ezzel azért meglepett.
– A Mestinek az volt az elve, hogy egy úszó mindig úszik, nem csak a vízben. Az ilyesmit nevezik manapság a mentális felkészítésnek.

– Az elutazás körüli bonyodalmak mennyire viselték meg?
– Amikor busszal utaztunk, az Osz­tapenko-emlékműnél az 1-es és 7-es műút találkozásánál a felsorakozó tankok látványa döbbenetes volt, s arra is kristálytisztán emlékszem, hogy Csehszlovákiában kívülről ránk zárták a vonatajtókat.

– Hogy ne exportálják a forradalmat...

– Igen, ezért is kerültünk Nymburkba, ahol Nagy Imre drámai beszéde után volt egy csapatgyűlés a tornateremben. Itt még az is felvetődött, hogy ne utazzunk ki az olimpiára. Na most, a Mesti elve, hogy az úszó mindig úszik, abszolút nem valósulhatott meg. Máshol járt az eszünk, és vizet sem láttunk. Ha egy olyan medence lett volna, mint a Millenáris melletti harminchármas, amelyben én elkezdtem úszni még a negyvenes években... Pedig az dermesztően hideg csapvíz volt. Aztán már Prágából a napokig tartó utazás során, ha jól emlékszem, Szingapúrban tudtunk úszni, az ottani szálloda medencének nagy jóindulattal mondható alkalmatosságában, úgy, hogy a vendégek lubickolását miattunk nem korlátozták. De a legnagyobb problémát a bizonytalanság jelentette, nem tudtuk, mi van az itthoniakkal.

– Az ön története innentől címlapsztori, a szó szoros és átvitt értelmében is.
– Jánostól két levelet kaptam, az elsőt még Nymburkban. Ebben arról írt, hogy minden rendben, van remény, hogy az élet új kerékvágásba kerül. A beszámoló lelkendező volt, az volt a rezüméje, hogy az egész forradalom felemelő. A második levelet Melbourne-ben kaptam meg, ez szomorú írás volt. Azt írta, mivel úgy érzi, ebben az országban nincs jövője, elment Bécsbe, és arra kért, hogy Melbourne-ből utazzak Torontóba. Azért oda, mert ott éltek rokonai. Nekem addig sohasem jutott eszembe, hogy ne térjek vissza. Meg is zavarodtam, ráadásul amikor édesanyámmal tudtam telefonon beszélni, arra kért, jöjjek haza. A vőlegényem pedig arra, hogy menjek utána, mert ha hazatérek, és úgy próbálok Kanadába utazni, nem engednek ki. Ez az állapot rendkívül feszültté tett, nemcsak azért, mert valamelyiküknek fájdalmat okozok, hanem azért is, mert magam sem tudtam dönteni. Csak tusakodtam magamban, aminek következtében messze kerültem attól, hogy megvédjem az olimpiai elsőségemet.

– Ma már történelem, hogy címvédőként nyolcadik lett, de néhány perccel a finálét követően átvitt értelemben egy remek eredményt könyvelhetett el.
– A döntő után az időmérő szólt, hogy a sajtóközpontban telefonom van. El se tudtam képzelni, ki lehet az, és egyáltalán hogyan tudott a sajtóközpontba telefonálni. Felvettem a kagylót, és még ma is beleborzongok leendő anyósom hangjába, aki azt mondta: „Vali, anyád meggondolta magát, menj Jancsi után.”

– A csapatvezetők mit szóltak, amikor közölte döntését?
– Hegyi Gyula sok szerencsét kívánt. Egyébként a vezetők senkivel sem erőszakoskodtak, ők is teljes bizonytalanságban éltek, azt sem tudták, rájuk mi vár, ha hazatérnek.

– A kanadai lap, a Toronto Star hogyan került képbe?
– János kanadai ismerősei által. A lap fizetett mindent, azzal a feltétellel, hogy ne tudódjon ki a sztori. Az újság helyszínen tartózkodó újságírója, Milt Dunnell társaságában repültem, a kiadó annyira óvatos volt, hogy a vancouveri leszállást követően már inkognitóban utaztam tovább. A vőlegényem is csupán fél órával az érkezésem után szerzett tudomást az ottlétemről. A helyi lapban ez valóban címlapsztori lett, az újság a december 28-i esküvőnkről is nagy terjedelemben számolt be.

– Gyenge Valéria és Garay János romantikus találkozása, amit aztán ön is beépített Az ígéretbe.
– Igen, a könyv egy fantasy, sok valós ténnyel.

– Azt tudja, hogy a szintén Helsinkiben olimpiai bajnok Székely Éva és Temes Judit is írt könyvet?
– Igen, de Tojás (Temes Judit beceneve egykori úszótársai körében – a szerk.) szakkönyvet írt.

– A Nílusi ballada nem éppen az, egy egyiptomi történet, de csupán azért említem, mert a korosztályából nem kevesen a sport területén kívül is maradandót alkottak. Ön az írás mellett fotózott is, nem is akárhogyan. Ezt is „vitte magával” Kanadába, mint Az ígéret történetét?
– Itthon a MÁV-nál voltam laboráns. De minden lében kanál típusként megtanultam fényképezni. Az épülő szocializmus rengeteg témát szolgáltatott: vittem magammal a gépet, és mentem építkezésekre, munkaversenyekre a sztahanovista mozgalom legjobbjait megörökíteni, szóval mindenhová, ami valamilyen témát jelentett.

GYENGE VALÉRIA PÁLYÁJA
Született: 1933. április 3., Budapest
Állampolgársága: magyar, kanadai
Sportága: úszás
Edzője: Sárosi Imre
Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1952, 400 m gyors), Európa-bajnok (1954, 4x100 m gyorsváltó), Eb-2. (1954, 400 m gyors), 2x főiskolai világbajnok (1951, 400 m gyors, 4x100 m gyorsváltó), 17x magyar bajnok
Egyéni csúcsai: 1:04.8 (100 m gyors), 2:25.4 (200 m gyors), 5:06.5 (400 m gyors), 10:42.4 (800 m gyors), 1:21.6 (100 m pillangó), 3:01.7 (200 m pillangó)
Elismerései: a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954), a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1955), az Úszó Hírességek Csarnokának tagja (1978), Magyar Örökség-díj (2000)

– De ha jól tudom, az Illyés Gyula verseivel megjelent Hazám fotóalbumába nem ennek az időszaknak a képeit gyűjtötte egybe.
– Jól néztem volna ki, ha a rendszerváltoztatás környékén megjelenő album ezeket a képeket tartalmazza! Ezerkilencszázhatvannégyben jöttem először haza, és jártam az országot, hogy képeket készítsek. Szegény Killermann Klári szegődött mellém sokszor, ezért nem lehetek elég hálás neki.

A KÖZÖSSÉGEKET KIKEZDI AZ IDŐ

– Majd' elfelejtettem: nem gondolt rá, hogy Kanadában nyugodt körülmények között folytassa az úszást?
– Úsztam még a helyi egyesületben, az EMAC-ban, de a versenyzéssel felhagytam, a régi társak is hiányoztak. Más életkörülmények közé kerültem, el kellett magam tartanom. Három fürdőruhával és két törülközővel érkeztem meg, a kezdeti időkben egy fotóelőhívóban laboránskodtam heti harminc dollárért. Amúgy első lányom megszületéséig rettentő honvágyam volt.

– A lányai örökölték a génjeit?
– Részben. Judy mellúszásban kanadai bajnok lett százon, kis híján eljutott a montreali olimpiára, Soo ifibajnok volt, de lehet, hogy őt jobban ismerik Magyarországon, mint engem, mert színésznőként szerepelt a Szomszédok sorozat néhány epizódjában.

– Fotózik még?
– Érdekes dolog ez. Nekem a filmre fényképezés volt az igazi. A digitális fotózás már nem a szenvedélyem. Nem mondom, Torontótól nem messze van egy kis házunk, néha kimegyek a természetbe a fényképezőgépemmel, és utána számítógépen megnézem, hogyan is sikerültek a felvételek.

– Ez az a ház, amely mellett a tóban időnként szokott úszni?
– Igen, mert az uszodában nekem túl klóros a víz.

– A torontói magyarság legendásan összetartó volt. Manapság is így van?
– Az idő sajnos még a legjobb közösségeket is kikezdi. Itt zömmel '56-os emigránsok élnek, voltak itt olyan házak egymás mellett, amelyekben csak magyarok laktak, sajnos egyre kevesebben vagyunk.

– Ön mennyire tud részt venni a rendezvényeken?
– A magyar konzulátus mindig meghív, ha tudok, megyek is, tavaly például ott voltam az '56-os megemlékezés zászlófelvonásán. Nem szerencsés, hogy a Magyar Ház kikerült a város centrumából. Eddig a központban volt, időnként be-be lehetett ugrani, hát, ez most kicsit bonyolultabb.

– Mennyire kíséri figyelemmel a magyar úszók eredményeit?
– Tudok a nagy versenyekről, és VIP-belépőt kaptam a Duna Arénában rendezett világkupaversenyre.

– Amikor a jelenkor sztárjait látja, mit érez egy egykori olimpiai bajnok?
– Az úszás lényegében nem változott, vannak persze változások, mint például a víz alatti delfinezés, és a versenyek látványosabbak, mint a mi időnkben.

NEM HAGYJA HIDEGEN A MÁRVÁNYTÁBLA

– Részben így értettem a kérdést, de arra is, hogy az önök idejében még nem lehetett megélni az úszásból…
– …most meg profi sport. Nekem megvan a saját képem az akkori időkről, nem hasonlítgatok össze. Pénzt kapjak azért, hogy úszom?! Változik a világ, azon már jobban megdöbbenek, ha belegondolok, hogy amire egy négyszázas a célba csap, én kétszázötvennél fordulnék, ha az időeredményeket összevetem. De igazán akkor döbbentem le, amikor a kínai kislány a világcsúcsáért tízezer dolláros csekket vehetett át (Vang Csiencse-ha 3:53.97 percet úszott – a szerk.). Hol élünk?!

– Nem lesz jó kifejezés, mégis így kérdezem: irigyli tőle?
– Nem irigylem, mert nagyon jól érzem magamat a bőrömben, de olyan furcsa. Nem tudom összerakni magamban. Erre mondom, változik a világ.

– Egy hónapot tölt Magyarországon. Mivel telnek a napjai?
– Járok a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubja rendezvényeire, a hetvenedik, hetvenötödik, nyolcvanadik évüket betöltők születésnapját ünnepeltük. Meglátogatom a régieket, voltam Székely Évánál, de már egyre kevesebben vagyunk. Aztán nagyokat sétálok a Margitszigeten.

– Elmegy a Sportuszodába is?
– Viccesen azt szoktam mondani, hogyne, megnézem ott van-e még az előcsarnokban a márványtábla a nevemmel, de minden rendben van.

– El szokott érzékenyülni?
– Nem különösebben, de nem hagy hidegen.

– A Szőnyi útra is kilátogat?
– Ott tavaly voltam, láttam az új fedett uszodát. Bármilyen furcsa, oda több emlék köt, mint a Sportuszodához, mert csak a nagy versenyeken úsztunk a Szigeten, a mindennapjainkat a Szőnyi úton töltöttük.

– Mikor pillantott legutóbb az olimpiai aranyérmére?
– Hú, megfogott! De a torontói lakás vitrinjében van.

– Csak azért kérdezem, mert állítólag akkor nézi meg, ha rosszabb passzban van.
– Akkor Magyarországon nem lehetek rossz passzban, de nem is vagyok. Igen, régebben volt úgy, hogy ránéztem, és erőt merítettem belőle.

– Tanítja még az unokákat magyarra?
– Igen. De látja, ez nagyon nehéz dolog a nyelvvel, mert a lányaim mindketten beszélnek magyarul, Judy még a Balassi Intézetnek is dolgozott, de az unokák már kevésbé. S az őket követő generációk még kevésbé fognak. Mindenesetre egész szépen ejtik ki, hogy például paprikás csirke. Meg hogy: „Köszönöm a vacsorát. Elhagyhatom az asztalt?”

– Nem titok, mostani hazatérését azért tolta ki november közepére, mert a rövid pályás országos bajnokságon a sportág honi Hírességek Csarnokába választják.
– Nagyon várom, kicsit jobban is, mint amikor a Nemzetközi Úszó Hírességek Csarnokába beiktattak.

BARÁTNŐK
Némi csúsztatással a Barátnők című regénye második részét is megírhatná az úszó olimpiai bajnok. Gyenge Valéria és Dömölky Lídia ugyanis a melbourne-i ötkarikás játékok óta jó barátnők. Az úszó második, a tőrvívó első olimpiája volt az 1956-os.
„Egy házban laktunk a faluban, életünkben először ott láttunk mosógépet” – idézték fel emlékeiket szinte egyszerre, ugyanis a halottak napja alkalmából a Farkasréti temetőben rendezett MOB-megemlékezésre együtt indult a két olimpiai bajnok, de előtte Lídia meghívta egy kávéra Gyenge Valériát.
„De mondhatták volna, hogy a gépi mosás után vasalni is kell” – tette hozzá Dömölky Lídia. Hogy honnan eredeztethető a több mint hat évtizedes barátság? „Az nem úgy volt, mint manapság, hogy mindenki rohant a dolgára az edzések meg a versenyek után! A sportolók tényleg egy nagy családot alkottak. Jártunk egymás versenyeire szurkolni. Hihetetlen élmény volt a Szigeten egy-egy úszóverseny vagy vízilabda-mérkőzés. A fákon is fürtökben lógtak az emberek.”
Melbourne-ben órák teltek el, hogy egy-egy interurbán telefonbeszélgetés összejöjjön. Noha Gyenge Valéria Székely Évával és Littomeritzky Máriával lakott egy szobában, a telefonokra várva Dömölky Lídiával virrasztott.
„Megszakadt a szívünk Vali problémája kapcsán. Mert lehet, hogy ez utólag címlapsztori lett, de ott kucorogva egy szívszorító történet. Mindig azt akartuk, amit ő. Amikor édesanyjának tett ígéretet, hogy hazatér, akkor azért szurkoltunk, amikor a vőlegénye telefonált, azért szorítottunk, hogy vele találkozzon” – mondta Dömölky, aki most árulta el, hogy az 1960-as római olimpián mekkora erőt adott a végül második helyen végző női tőrcsapatnak, hogy Gyenge Valéria átjött Kanadából szorítani a honfitársaiért.
„Elbaltáztuk, kikaptunk a szovjetektől, pedig nekünk kellett volna győznünk, már csak azért is, mert egy évvel azelőtt a budapesti vébét megnyertük – emlékezett Lídia, aki társaival négy év múlva Tokióban kiköszörülve a csorbát, csapatban olimpiai aranyérmet nyert, majd így folytatta: – Annak is nagyon örültem, amikor megszületett az első kislánya, és természetes, hogy fotós és írói pályafutása sem ismeretlen előttem. Lenyűgöző a sokoldalúsága.”

 

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.11.09 23:06:22

Egyéb egyéni CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Örüljünk, amíg egy lausanne-i irodában nem kezdenek olyan címmel kommünikét fogalmazni, hogy a „Következő olimpia érdeklődés hiányában elmarad.”

2018.11.08 22:53:24

Egyéb egyéni SZABÓ LÁSZLÓ

ALAPVONAL. Sokoldalúság és sokszínűség, az elődök tisztelete és a hagyományok megteremtése, Az új folytonos keresése. Speidl Zoltán egyike azon BEAC-hősöknek, akiknek az élete, mint cseppben a tenger, megmutatja azt is, hogy miért fontos egy közösséghez, esetünkben éppen a BEAC-hoz tartozni.

2018.11.06 14:39:21

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

Helsinki bajnoka mesélt kalandos életéről, unokáiról, a fotózásról, s készülő és elkészült könyveiről.

2018.11.04 00:20:05

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

ALAPVONAL. A magyar olimpikonok kilenc arany-, tíz ezüst- és hét bronzérmet szereztek az 1956-os melbourne-i játékokon, ezt a teljesítményt manapság is repeső szívvel vennénk tudomásul.

2018.11.02 00:10:17

Egyéb egyéni BERTA MIHÁLY

ALAPVONAL. Magyarországnak 302 olimpiai bajnok sportolója van, 149-en azonban már nem élnek. A halottak napján négyük szellemét megidéztük, s ma remélhetőleg a többi 145 aranyérmes is sokaknak az eszébe jut.

HIRDETÉS
HIRDETÉS