Fogyaszt, rogyaszt – Deák Zsigmond publicisztikája

Bár a klasszikus szovjet viccben a Csukcs Írószövetség tagjai a hozzájuk leutazó moszkvai elvtársak többszöri érdeklődésére, hogy mit szólnak Gorkij, Majakovszkij és a többi híres „kolléga" műveihez, azt válaszolják, fogalmuk sincs róluk, hiszen ők nem olvasó-, hanem írószövetséget alkotnak, mégis azt mondom, olvasás nélkül nincs írás. Jómagam például kollégám, Malonyai Péter Gumós zápfog című, e hét hétfői publicisztikáját olvastam élvezettel, amelyben a sport és a táplálkozástudomány kapcsolatát taglalta. Innen jutott eszembe egy felvetődő, avagy inkább szemben álló mellékág kibontása a sport és a nem táplálkozás közös pontjairól.

Mindezt magyarul úgy hívják, hogy fogyasztás, aki valaha űzött súlycsoportos sportágat (vagy olyat, ahol fontos a testtömeg szerepe), tisztában van vele, ez épp az ellenkezője annak, amikor elfogyasztjuk az ételt-italt. Mivel volt szerencsém valaha hosszú éveket birkózni, nagyjából tudom, miről beszélek. Ha valaki azt várná, hogy most előjövök egy terjedelmes tirádával a jelenség egész életre ható borzalmas testi-lelki hatásairól, ki kell ábrándítanom. Bár magam is többször fogyasztottam, az edzőim felelősségtudatának hála sohasem kellett végletesen szenvednem, sokkal inkább a tűrő- és az állóképességem nőtt, hiszen itt nem elég koplalni, edzeni is kell a versenyre. Ahol viszont a jól sikerült fogyasztás után nagyobb eséllyel ér el eredményt az ember az alsóbb súlycsoportban, mint feljebb.

Személyes élményeim közül kiemelném azt, amikor a mérlegelés után közeledtem a sporttáskámhoz, ahol az italom és az ételem bújt meg. Szó szerint fokozatosan nőtt a szememben az elemózsiás csomag, sohasem láttam még nagyobbnak, kívánatosabbnak szendvicset és csokit, mint akkor, a teás termoszról nem is beszélve. S nem szabad ám mindent egyszerre behabzsolni, mert úgy az első meccseken könnyen baj történhet, szemtanúja voltam olyan esetnek, amikor a sokat fogyasztó versenyző kénytelen volt elhagyni a szőnyeget, hiszen hirtelen más (nagy)dolga akadt. Kétnapos viadal esetén figyelni kell a másnapi mérlegelésre is, na, de utána eljön a Kánaán. Előfordult, hogy vonattal tértünk vissza Budapestre Fonyódról, a junior nemzetközi Balaton-bajnokságról, zsebemben a jól megérdemelt bronzéremmel, hasamban sok egyéb mellett a restiben vásárolt, olajtól átitatott burgonyapehellyel és a borzasztóan édes-krémes, gejl Utasellátó-szelettel. A metrón már éreztem, ebből baj lesz, a Moszkva téri mozgólépcsőn felfelé menet kiadtam magamból a „felesleget", így otthon az anyukám nem az eredményemről, hanem a pólómon található gyanús foltokról érdeklődött először.

A szaunáról szintén órákat tudnék mesélni, például próbáljon meg valaki ugrókötelezni nyolcvan fokban... Egy klubtársam csodaszámba menő módon hízott a forróságban, de aztán az éber trénerek kifigyelték, hogy az izzadtságot suttyomban pótolta a vízcsapnál. Előfordult, hogy drága jó nevelőedzőm, Széles Józsi bácsi a kevésbé megbízható cimborát a verseny előtti este nem engedte haza, hanem magánál altatta, bezárta a fürdőszobát, lelakatolta (!) a hűtőt, s másnap nem volt gond a súlyhozással, sőt, a végső győzelemmel sem. Hozzáteszem még egyszer, itt nagyon fontos a szakember szerepe, a gyerekeknél, ifjaknál különösen tilos a fejlődő szervezetet kizsigerelni, kötelező megtalálni a szakmai és élettani optimumot. A felnőttek között viszont előfordult, hogy a mérlegelés után jött azonnal az infúzió, vagy éppen a mester ölben hozta ki tanítványát a szaunából.

Legutóbbi birkózó olimpiai bajnokunknál, a 2004-es athéni aranyérmes Majoros Istvánnál plasztikusabban senki sem jellemezte a fogyasztó sportolót: „Körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy növényt, amely nem kap vizet, és emiatt kiszárad..." Hát igen, ez a legkeményebb, de léteznek praktikák, annak idején a folyadék óvatos pótlására én is kitaláltam egy tutinak tetsző módszert. Vettem egy csecsemőknek való cumisüveget, abba raktam az innivalót, de olyan kicsinek bizonyultak a lyukak, hogy hiába szívtam a cuclit a homlokom behorpadásáig, alig jött valami; erre nemes egyszerűséggel levágtam a gumi végét, ami viszont így már nem töltötte be a „csepegtető" funkcióját. A visszahidratálás egyébként kulcsfontosságú, ifjabb Balzsay Károly például 2009 augusztusában azért veszítette el a WBO profiboksz-szervezet nagyközépsúlyú világbajnoki címét, mert a folyadékpótlás a mérlegelés és a meccs közötti több mint egy nap alatt nem sikerült neki. Nem kiütötték, hanem elfogyott... Hozzáteszem, utána volt ereje ugyanebben a kategóriában visszatérni a csúcsra, tehát valóban nem a fogyasztás mértéke okozta a gondot.

A pályafutása során sokat szikkadó Majoros Pista mondta azt az alapvetést is: „A fogyasztáskor nem nagyon tudsz figyelni a formaidőzítésre, mivel azzal foglalkozol, hogy egyáltalán túléld."

Nyilván itt megint a nagyságrend megtalálása a legfontosabb, hiszen a rendszeres extrém fogyasztás nagyban károsíthatja a szervezetet, a sejteket, különböző belső szerveket. Ilyesmire szerencsére azért kevés a példa, de biztos, ami biztos alapon a birkózók nemzetközi szövetsége (UWW) épp a közelmúltban tolta az előző estéről a verseny reggelére a mérlegelést, s vezette be az egy- helyett a kétnapos lebonyolítást, újabb súlyellenőrzéssel, hogy a nagy fogyások számát s ezzel az egészségkárosodás lehetőségét minimalizálja. Hasonló okokból néhány profiboksz-szervezetnél bevezették az előzetes mérlegelést néhány héttel a megméretés előtt, ahol nem lehetnek nagyobb tömegűek a felek a súlyhatár egy bizonyos százalékánál.

A szikkadás természetesen nemcsak a testet, hanem a lelket is megedzi, úgy is fogalmazhatunk, hogy amolyan módosult tudatállapotot okoz. Tisztán emlékszem például egy gimnáziumi péntekemre (hétvégén volt a versenyem), amikor az osztálytársaim vidáman tízóraiztak és ebédeltek a tanítás alatt, én néztem őket, s úgy éreztem, lebegek... Ez a fajta fogyasztási tapasztalatom sokat segített sportújságíró-pályafutásom alatt is, karikás szemű, beesett arcú birkózóhoz, bunyóshoz sohasem mentem oda kedélyesen, hátba veregetve interjút kérni a mérlegelés előtt, mert pontosan tudtam, min megy át. Ilyenkor az edzőt kell kérdezni, aki szintén mindennel tisztában van, viszont nincs olyan fizikai és pszichikai állapotban, mint egy kiéhezett oroszlán.

Ahány ember, annyi fogyasztó, van, aki vékony, mégis könnyebben mennek le róla a kilók, a másiknak meg bőven lenne miből, de jobban megszenved vele. Arról, hogy mennyire érdemes, szintén megoszlanak a vélemények. Ökölvívóklasszisunk, Gedó György például hatalmas ütőerejét kislégsúlyban, 48 kilóban tudta igazán kamatoztatni, feljebb nem, viszont itt olimpiai és két Európa-bajnoki címig vitte. Papp László kalandozott a kategóriák között, középsúlyban nyerte meg első ötkarikás aranyát, aztán lefogyott nagyváltósúlyba, s ott még kettőt bezsebelt, később a profiknál megint középsúlyúként szerzett Eb-címet. Erdei Zsolt az amatőrök között középsúlyúként tündökölt, hivatásosként felment félnehézsúlyba, de egy vb-öv erejéig a cirkálósúlyt is megjárta. Az olimpiai és vb-ezüstérmes, háromszoros Európa-bajnok birkózó, Lőrincz Tamás 18 évesen Eb-arannyal mutatkozott be a felnőtteknél 66 kilóban, kerek tíz évig maradt ebben a súlycsoportban, aztán nem egy, hanem két kategóriát ugrott fel, s most 77 kilósan aratja le a babérokat.

Általános recept nincs, annyi viszont bizonyos, hogy a fogyasztás menetét folyamatosan kontrollálni szükséges sportszakmai és egészségügyi szempontból egyaránt. Már az alapozó, tehát nem súlyhozó időszakban fontos a tudatos táplálkozás, hogy aztán ne legyen túl nagy teher a szikkadás. Itt nem elég, ha valaki aszkéta, edzeni és versenyezni egyaránt tudni kell közben. Avagy a mérlegelés után a meccset is meg kell nyerni.