CSINTA SAMU 2017.12.13 23:51 Frissítve: 2017.12.14 08:34

Felfelé a lejtőn – Csinta Samu publicisztikája

 

Azt mondta, amikor földet érés után végre megállt körülötte a világ, bizony átfutott az agyán: soha többé nem fog síelni. Ezt még többen érezték, mi több, állították, miután ismertté vált a diagnózis, amely nagyjából úgy foglalható össze, hogy Miklós Edit jobb térde teljesen szétment, a bal talán valamivel kisebb mértékben. Az idén januárban az altenmarkt-zauchensee-i pályán több mint száz kilométeres sebességgel elrepülő legjobb magyar síelő nem egészen tizenegy hónappal később, december elsején Lake Louise-ban újra világkupaversenyen állt rajthoz. Célja pedig változatlanul a téli olimpia dobogója.

Higgyünk neki? Naná, hogy igen, ilyenkor a ráció minden érvét elsöpri az érzelem, amely mindig is favorizálta a hátrányból indulót. Hiszen márkás ruhadarabjaink alatt, de szívünk fölött mindig magunkon hordjuk a szegény ember legkisebbik fiának agyonfoltozott gúnyáját, rajta az aranysújtással, amelyet csak a mesében, a csodában hívő örök gyermeki lényünk érzékel. Annál is inkább, mivel Miklós Edit szinte maga az Óperenciás-tenger túlsó partjáról származó hős. A székelyek szent hegyéről, a Hargitáról indult, és bár el kellett felejtenie a gyermekkorában tanult sítechnikát, máig sok ott szerzett kincset hordoz magában.

A sport története őriz néhány nagy visszatérést, és sokkal több kudarcba fulladt próbálkozást. Az olló Steve Redgrave-tól és Michael Jordantól Muhammad Aliig és Linford Christie-ig nyílik. A brit evezős hérosz az 1996-os atlantai olimpia megnyerése után még azt mondta, lője le, aki újra hajóban látja, aztán négy évvel később, Sydneyben újra Redgrave-et ünnepelhette a világ. A másik legendás brit, a vágtázó Linford Christie 1997-ben visszavonult, de nem bírt ellenállni a meghívásos versenyek szirénénekének. Egy hasonló „vajaskenyér-versenyen” le is bukott doppingszer használatával, s bár máig értetlenül tekint a vádra, mindenképpen dicstelen módon volt kénytelen kivonulni a versenysportból.

Miklós Edit esete persze egészen más, neki esze ágában sem volt visszavonulni. Amikor azonban februárban megpillantottam a csíkszeredai tornaterem ablakából, amint két botra támaszkodva araszolgat át az úton, mi tagadás, nem tetszett túl valószínűnek, hogy valaha egy mezőnyben rajtol még Lindsey Vonn-nal. Még akkor sem, ha „a rehabilitációra a világon legalkalmasabb helyen”, szülővárosában igyekezett összeszedni magát. Mert bár természetesen módja lett volna elmenni bármelyik budapesti vagy ausztriai rehabilitációs klinikára, nem akart a gyógyítási futószalag egyik páciensévé válni. Csíkszeredában ő lehetett a középpontban, gyógytornászával együtt a legjobbat hozták ki magukból, hatalmas pluszként pedig ott voltak a szülei, akik sportolói múltból fakadó empátiával szeretgették körül.

Az orvostudomány ma már korábban elképzelhetetlennek tartott sérülésekből is képes talpra állítani a sportolót, nagyon sok minden segíti a fizikai állapota mielőbbi helyreállításának felgyorsítását. Pszichésen azonban mikor áll készen a versenyző a visszatérésre? Nem ritka, hogy a megsérülő figyelmét teljes mértékben leköti a probléma megoldása, ami gátolhatja a racionális döntések meghozatalát. A szakterület tudorai szerint ilyenkor kevésbé érdeklik a mindennapos dolgok, csökken az önszabályozás és az érzelmi kontroll, ez agresszívebb viselkedésben, negatív jövőképben is megnyilvánulhat. Énközpontúsága személyes kapcsolatait is megváltoztathatja. Azaz cseppet sem könnyű vele, hisztis, az is kiborítja, hogy egy ideig mindenhez segítségre van szüksége. (Edit például ünnepként élte meg, amikor először tudott önállóan fürödni.) Néha meg nagyon elege van a rehabilitálás ésszerű tempójából, szeretné felpörgetni, ilyenkor viszont hol az izmai bírják, az ízületei pedig nem, hol meg épp fordítva.

S még csak a fizikailag sérült sportolóról beszélünk, miközben elengedhetetlen a teljes emberre fókuszálás. A nagy bajt okozó mozdulatok korrigálása hiányában a pórul járt sportoló félni kezd majd a hasonló szituációkban. A szorongás és a félelem feloldására a terapeuta igyekszik feltérképezni, hogy a versenyzőben milyen érzések uralkodtak a sérülés napján, hogyan aludt előtte éjszaka.

Edit végig keményen tartotta magát, csak azt lehetett hallani tőle, hogy nincs benne félelem. Persze valószínűleg óvatosabban siklott le, amikor visszatért, az esés lehetősége ugyanis benne van ebben a sportágban. A januári messze nem számított átlagosnak, ezért sokáig egyetlen alkalommal nézte újra saját bukását, azt mondta: nem szeretné, ha az indokoltnál mélyebben égne bele az emlék. Tudja, mit hibázott, illetve mi volt az, ami nem rajta múlott. Ezért aztán az altenmarkt-zauchensee-i pályát sem „törölte a térképről”, bár a jó vonalvezetésű, szép terep nem először tette próbára. Egy évvel korábban kísértetiesen hasonló módon, ugyanabban a kanyarban vitte el a lécét a hó, akkor azonban lejjebbről indították a síelőket, nem volt annyi idő a felgyorsulásra, képes volt korrigálni. Januárban jóval nagyobb sebességgel érkezett oda, „agresszív hó” fogadta, és bizonyára volt egy korábbi nyom, ami elvezette a lécet, ezért nem tudott talpon maradni. S mivel nem készült fel a helyzetre, elrepült. Mindezt olyan természetességgel magyarázta, hogy közben hajlamosak voltunk elfeledkezni a következményekről. És elhinni, hogy minden rendbe jöhet.

Editnek sok mindent újra kellett tanulnia, hogy ismét a világelitbe kerülhessen. Mindenekelőtt a síelési technikát, hiszen a Hargitán annak idején még az összetett lábbal siklást tanították, most meg már rengeteg tényező teszi indokolttá a lábak egymástól távolítását. Újrakezdésben amúgy is jóval nagyobb gyakorlata van az átlagnál, s úgy tűnik, képes tanulnia a saját tévedéseiből. Ahogy például 2010-ben, amikor – még a román csapat tagjaként – úgy kellett Vancouverbe utaznia, hogy az edzőjének és a szervizemberének sem jutott hely a küldöttségben. Azt mondja, az ottani sérülése szinte kizárólag erre vezethető vissza, mivel edzés után, pihenés helyett saját kezűleg kellett előkészítenie a léceket a versenyre. Egy 22 éves fiatalnak persze mindennél fontosabb volt az olimpiai részvétel, főleg hogy négy évvel korábban sérülés miatt el sem jutott a torinói játékokra. Bizonyos mértékig viszont annak a sérülésnek köszönheti, hogy magyar válogatott lett. Hiszen utána Vancouverben épp egy versenyszínhely felé mankózott, amikor találkozott a Magyar Síszövetség akkori ügyvezető elnökével, Kaszó Klárával. Ott kezdődött kettejük beszélgetéssorozata, amelynek áttelepedés lett a vége – és az olimpiai hetedik helyezés.

A sérült sportolók sok esetben hajlamosak hinni a sorsszerűségben. Így kellett történnie, mondogatják, ennek be kellett következnie, mert éppen túledzették magukat, vagy ilyen-olyan okok miatt nem tudtak a versenyre koncentrálni. Miklós Edit figyelmeztetésként élte meg a kényszerpihenőt: minden bizonnyal szünetre volt szüksége. A visszatérése óta teljesített versenyeken még nem tudott a közvetlen élvonal közelébe kerülni, ennek ellenére változatlanul a pjongcsangi olimpiai dobogó a célja. Ám ha Dél-Koreában annak ellenére sem sikerül érmet szereznie, hogy mindent kiadott magából, akkor sem leszek szomorú. Ha a januári ausztriai baleset után felszálló helikopter minden bizonnyal végérvényesen el is vitt magával valamit, itt marad nekünk egy sportolói minta, amelyet legalább olyan mértékben érdemes kirakatba helyezni, mint egy bársonytokban féltve őrzött olimpiai érmet.

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2018.01.20 11:39:20

Egyéb egyéni KOHÁN GERGELY, DÖMÖTÖR CSABA (fotó)

„Nem nézegetek hátrafelé. Minek? Inkább előre, elvégre annyi a dolgom, hogy... rengeteg.”

2018.01.20 08:20:17

Egyéb egyéni CSILLAG PÉTER

Beszélgetés a háromszoros olimpiai bajnok öttusázóval, az MSÚSZ–MOB-életműdíj kitüntetettjével.

2018.01.19 23:04:15

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Nem a siker a fontos, hanem az odavezető út.

2018.01.16 16:03:48

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

A munkája és a hobbija is a mászás volt, a rutinfeladat azonban az életét követelte.

2018.01.15 23:29:19

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Csak egy pillanatig gondoljon bele bárki: milyen magyarságtudatot táplálhatott ilyen körülmények között az alig hatéves korától tömbromán környezetben élő kis Kati?