Élet, forma, váltás – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2018.10.15. 23:42

Nem önszántából vonult vissza Francesco Totti – derül ki a közelmúltban bemutatott könyvéből (Un Capitano, azaz: Egy kapitány). Az AS Roma legendája azt írja, a klub vezérkarából Franco Baldini kényszerítette arra, hogy 42 esztendősen elbúcsúzzon. Elképzelni sem tudom, mivel bírta rá az olasz (és főként a római) futball kimagasló egyéniségét a búcsúra, ám nyomós érv lehetett, hiszen ami a (futball)súlyukat illeti, nincsenek egy kategóriában.

Legalábbis az ismertséget illetően.

De maradjunk a könyvnél, Tottinál: „Jobban szerettem volna én eldönteni, mikor vonuljak vissza. Talán jobb lett volna akkor, amikor az agyam és a testem egyértelműen diktálja.” A tényekhez tartozik, hogy Baldini azonnal benyújtotta a lemondását az elnöknek, amitől csak rejtélyesebb az eset, vagy éppen Totti igazát támasztja alá.

A római legenda már elmúlt negyven, amikor elbúcsúzott, nem feltétlenül az az életkor, amikor még mindenképpen pályán kell lennie egy futballistának. Még ha klasszis, akkor sem. Ám vannak kivételek. Totti mindenképpen közéjük tartozik, hiszen nem egyszerűen játékos volt, hanem jelkép – lett. Nem az én dolgom az elemzés, miként vált azzá az esztendők hosszú sora alatt (25 év az AS Romában), de az ilyesmiben nincsenek véletlenek, csak az emelkedhet a mennyekbe, aki rászolgált.

Tottinál áll a képlet.

És persze másoknál is. Gianluigi Buffon, amikor a PSG-hez igazolt, azzal érvelt, hogy szeretné méltó módon lezárni a pályafutását, másként: értett abból, hogy a nyakára hozták a Juventusnál Wojciech Szczesnyt, nem akarta megvárni, hogy úgy járjon, mint Totti, és egyszerűen ne újítsanak vele szerződést. A 40 esztendős kapus díszsorfal előtt vonult le a pályáról utolsó Juventus-bajnokiján, minden róla szólt a búcsújakor, ám hogy a távozás volt a legfőbb vágya, kétlem. De még úgy is elhagyta Torinót, hogy nem feltétlenül főszereplőnek érkezett Párizsba.

Ami bennünket illet, nálunk Király Gábort kezdte ki a szombathelyi lelátó. A drukkeri indulatok mögött nem feltétlenül érdemes észérveket keresni, ám figyelni kell rájuk, ez egyértelmű. Ami engem illett, úgy tartom, hogy Király Gábor letett annyit az asztalra Szombathelyen, és nem csupán futballistaként (lásd: kapusiskola), hogy tudja, mikor kell hátat fordítania a játéknak. Negyvenkét éve nem csupán életkor, hanem tapasztalatok tárháza is – vallom én.

Nincs arra recept, hogy mikor kell abbahagynia a sportolónak, abban viszont biztos vagyok, hogy mindegyikük pontosan megérzi, amikor eljött az idő. Ha szerencséje van, marasztalják. Mint például Sándor Csikart. Amikor a legendás jobbszélső 1964-ben, hetekkel 36. születésnapja előtt búcsút intett a futballnak, azzal utasította vissza a marasztalást, hogy nem akarja megvárni, amíg a közönség parancsolja le a pályáról. Hetvenötödik válogatott mérkőzésén rúgott utoljára labdába, utána még akkor sem ért hozzá, ha a pálya szélén álldogálva felé gurult. Pedig, ha valakinek, neki aztán fontos volt a futball, még halála előtt is visszatérően mondogatta, hogy ha nincs benne tehetség, munkanélküliként támasztaná a kocsmapultot szűkebb pátriájában, a szegedi Móravárosban.

Meggyőződésem, hogy a legtöbben kényszerhelyzetben nyújtják tovább a pályafutásukat, mint kellene. Például azért, mert az edzőjük rábeszéli őket. Nem ritka, s nem csupán a legmagasabb szinten. Régi, de jellemző uszodai emlékem, amikor egy közepes, de a klubnak pontokat hozó úszó nyelvtudásának köszönhetően remek ajánlatot kapott egy külföldi légitársaságtól, ám edzője lebeszélte a kiemelkedő egzisztenciális lehetőségről, mondván, hogy a klub érdeke, meg még sok van benne. Nem volt. Egy-két dobogó, s aztán vége. Nem elbúcsúzott a sportágtól, hanem kikopott belőle.

„A sportolók kétszer halnak meg. Először akkor, amikor véget ér a karrierjük – minden idők egyik legjobb kosarasa, Kareem Abdul-Jabbar emlékezett így arra a pillanatra, amikor húsz év után befejezte a játékot. – Egy sportolót lelkileg, fizikailag és anyagilag egyaránt tönkretehet a visszavonulás, a válságot még úgy sem könnyű elkerülni, ha tudatosan készült az új életre. Olykor a félretett pénz és az olimpiai bajnoki cím is kevés a boldoguláshoz.”

Pontos összefoglalás. Hozzátehetjük a BBC felmérését, amely szerint a sportolók a visszavonulásra gondolva főként a szellemi és érzelmi jólétük miatt aggódnak, a búcsú után pedig úgy érzik, hogy elvesztik identitásukat, magyarán, nem érzik magukat fontosnak. Még úgy sem, hogy a legnagyobbaknak nincsenek anyagi gondjaik, legalábbis egy ideig. Ami jó is, meg rossz is. Kellemes, mert marad az életminőségük, s fenyegető, mert az anyagi biztonságnak köszönhetően elodázhatják a kérdést: hogyan tovább?

Egy itthon készült tanulmány szerint mifelénk (is) a sportolónak gyakran egzisztenciális érdeke, mi több, kötelessége, hogy akkor is a pályán maradjon, amikor már nem az igazi. Esetleg nem csupán a sportága, csapata nívójának felel meg kevésbé, mint korábban, hanem a saját elvárásaival is szembekerül. Ugyanakkor meg kell felelnie a támogatóknak, az egyéni szponzorának (ha van), ami nem könnyű lecke.

„Nem tudnék lemondani arról az adrenalinmámorról, amit az úszás ad. Az valami csodálatos. Az a felfokozottság, az a kívül kerülés téren és időn, az az önfeledtség, amit a siker ad, amikor elsőként megérintem a medence falát, felnézek az eredményjelzőre, és látom kiírva a nevemet” – ezek Hosszú Katinka szavai. Aki azt is elmondta, hogy az úszószövetség elnöke, Gyárfás Tamás 2008-ban, a sikertelen pekingi olimpia után azt javasolta neki, hogy vonuljon vissza. Nem tette, s remekül döntött. Ha hallgat az elnöki tanácsra, szegényebb lenne (és lennénk) három olimpiai, hét világ- és 14 Európa-bajnoki arannyal.

Szerencsés, akit a körülmények nem kényszerítenek a búcsúra. Ilyen volt Gera Zoltán, a Fradi legendává nemesedett futballklasszisa, aki úgy beszélhetett a döntéséről, ahogy nálam ideális helyzetben kellene mindenkinek: „A búcsú mindig fájó, és bár a szívem, mint mindig, most is vinne még – ezért is húztam ilyen sokáig a döntést –, a testem már többször jelzett ez elmúlt időkben: elég!” Szavaiból kiderül, hogy a klubja nem sürgette, nyilván tisztában lévén egyrészt azzal, hogy felnőtt, tudatos emberről van szó, másrészt pedig, hogy jelenléte akkor is számít az öltözőben, ha esetleg kevesebbre, de inkább másra képes, mint korábban.

Maradva az ideálisnál, Molnár Andrásra hivatkoznék. A 35 esztendős kosaras a nyáron mondott búcsút a játéknak és debreceni csapatának. „Szép volt, jó volt, elég volt” – ez a lényege mondandójának, a háttér pedig: lehetősége nyílt belevágni a vendéglátásba-turizmusba, civil foglalatossága legalább annyira érdekli, mint a kosárlabda. Ami persze élete kitörölhetetlen része, így nem mondja, hogy nem megy le játszani amatőrként, még az is vonzza, hogy gyerekeket oktasson. De csak később. Ugyanis: „Még nincs meg bennem az az eltökéltség, ami a játék iránt megvolt.”

Nem véletlenül idézek hol ettől, hol attól, hiszen nincs két egyforma eset a visszavonulás témakörében (sem). Általánosítani nem érdemes, ám ami engem illet, azt tartom (tartanám) a legfontosabbnak, hogy a búcsú ne feltétlenül szép legyen, inkább – megnyugtató. Mert a virágcsokrokkal, a vázákkal, a névre szóló mezekkel tele a padlás, a lelátóról érkező vastaps is megszokott, ám az már kevésbé, hogy az egykori klasszis valóban érezze a törődést, a megbecsülést. Csak az életformaváltással járó természetes izgalmakat élje át, ne legyen benne semmi tüske, ne érezze, hogy feleslegessé vált, lejárt lemez, alig várták, hogy megszabaduljanak tőle.

Mindehhez persze előzmények kellenek. Arra gondolok, hogy a figyelem, a mosoly, a jó szó ne csupán az ünnepi pillanatokban legyen jelen, hanem korábban, a pályafutás hétköznapjaiban is. Már megint a pedagógia, hát persze.

Hogy ne csak a sikerektől legyen nehéz elbúcsúzni.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik