Bármi áron? – N. Pál József publicisztikája

Vágólapra másolva!
2020.09.23. 23:06

Amióta Hasimoto Szeiko, az ötkarikás játékokért felelős japán miniszter és John Coates, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke – szeptember 7-én – kijelentette, hogy a tokiói nyári játékokat 2021. július 23. és augusztus 8. között koronavírussal vagy anélkül, de biztosan megtartják, igen-igen gondolkodóba estem. Sőt, midőn Muto Tosiro, a szervezőbizottság ügyvezető igazgatója hozzátette, nem szükséges föltétele a rendezésnek, hogy legyen vakcina, az jutott eszembe: ha tíz hónappal az új megnyitó előtt ezt ki merik mondani – magas szintről ahhoz, hogy „csak úgy” visszavonható legyen –, vajha milyen tervek, szándékok vezérlik a jövőnket (közeljövőnket) itt. A szentnek nemigen mondható akarnokság mindenhatóságának gőgjébe fektetett erő a hatalmasabb vagy az emberi felelőtlenség?

Amikor a Titanic luxushajó 1912. április 10-én útjára indult, senki kortárs lélek, hajóépítő, mérnök, utas és utasszervező nem tudta elképzelni, ami négy nap múlva bekövetkezett. A neves gőzös sorsa a XIX. századi technikai haladáshit csődjének egyedi metaforájává éppen ezért lehetett; az illúzió elvesztésének pillanata, ami a telefon, az autómobil, a repülőgép, a mozgókép, az Eiffel-torony csodáját létrehozó embert meghőkölésre kényszerítette, ha meggondolásra – hosszabb távon – nem is annyira. Emlékezzünk: ama katasztrófa után alig két évvel lángban állt Európa, minden megváltozott, akkor valóban semmi sem lett többé az, ami előtte volt, mindennek és mindenkinek a '14-ben (?), '18-ban (?) reánk tört új világban kellett élnie, lélegeznie, léteznie tovább.

A XIX-XX. század fordulója hozadékának, a szervezett, egyre nagyobb teret uraló sportnak is természetesen. Az 1896-ban induló újkori olimpiai játékoknak is, ami a rajt szándékát (béke, nemes versengés, egymás becsülő megismerése stb.) s annak gőgös torzulását egyként magán viselte a kezdet kezdetén. Csaltak (bírók és versenyzők), nyerészkedésre játszottak a rendezők már a századelő játékain, de a couberteni áhítat is belengte az egészet még valamiképp, az 1936 előtti olimpiákat mindenképpen. Berlin, '36 – nekünk messze a legsikeresebb alkalom '45 előtt – forduló volt ebből a szempontból biztosan, a politikai cél mint rendező elv ekkortól jelent meg a „műsoron” egyértelműen, hogy aztán így vagy úgy, többször gazdasági érdeknek álcázva önmagát, ki se vonuljon többé soha.

S amióta az olimpia – e legtöbb embert figyelemre szólító csoda – az életünket egyre inkább determináló üzleti szemlélet foglya lett (előbb a hatvanas-hetvenes évek, majd a világrendszer forduló – 1990 – után), a legfontosabb tendencia felől kétségünk nem lehet. The games must go on! A játékoknak folytatódniuk kell! Avery Brundage NOB-elnök szavai a '72-es terrortámadás után lettek szállóigévé a müncheni játékok idején, s bár többen szerették volna a befejezést, a béke diadalaként ünnepelték e mondatot sokan, ami ma már mást jelent alighanem.

Akkor az olimpiai eszme legyőzhetetlenségéről üzent e szólás az emlékezet szerint, ma az agresszív akarás mindenekfölöttiségéről beszél nekünk, ahogy a Queen együttes híres száma módosított '91-ben a fordulaton, a „legújabb kor” beköszöntének hajnalán: The show must go on! A show-nak, a mutatni-, a látnivalónak kell folytatódnia tehát! Arról, hogy a keréknek forognia kell, ennek nem állhat ellene senki sem, hogy „élni” muszáj, az utóbbi évtizedekben végképp rögzíteni parancsolt gyakorlat szerint. Aminek veszte halál e fölfogás értelmében, nem állhat meg, de nem is lassulhat nagyon a világ tehát, sem itt, sem ott, sem a sportban, sem sehol.

Lesz hát olimpia bármi áron, ha a fene fenét eszik, akkor is, ahogy lett BL- és Európa-liga-finálé, ahogy lettek ilyen-olyan versenyek, s lesznek is az esztendő hátralévő részében valahogy, „buborékban”, nézők nélkül, akárhogyan a nekiszánás szerint. Hisz a világnak – ami önmagáról gondolkodni csak az utóbbi két évszázad egyre gyorsuló modernitásmódijának megfelelve képes ma már – tilos megállnia. A sportnak is, az olimpiának meg pláne.

Szerettem volna hinni március-április fordulójának főbekólintó napjai táján – naiv módon persze –, hogy az élet hajszolására kondicionált ember megáll, s néhány pillanatig gondolkozik legalább. Nem állt meg, óhajtja, sürgeti az élményt (annak vágyát) mindenáron, ami a siker szállítóinak, legfőbb haszonélvezőinek szándékával tökéletesen egybevág. Kell a meccs, az élmény, a mámor s a „kaszálás” esélye végtelenül: sőt, az kell legelébb.

Én meg állok tehetetlenül, a sport „isteni” szférájának, üzenetének ósdi felfogású rabjaként, s nem tudom, miért szorítsak igazán. Hisz nagyon-nagyon sajnálnám, de bevallom: a labdarúgás (a hazai bajnokságoktól a BL-en át a vb-ig) vagy más sportág összes eseményének fölfüggesztését, elmaradását könnyebben elviselném, mint azt, ha a XXXII. sorszámú játékok lenne oda végleg. Számomra az olimpia a sport eredeti céljának szimbóluma visszavonhatatlanul, a rég megszabdalt idea igézetének megmaradt illúziója, amit nem akarnék veszni látni, bár az újabb vírushírek hallatán csüggedt vagyok módfelett. Örvendenem kéne a hajthatatlan bátorságról, elszántságról tanúskodó hírnek tehát, ha semmi észszerű föltétel nem tetszik meglévőnek a rendezéshez ebben a pillanatban, akkor is!

Szeretnék hát olimpiát látni 2021 nyarán legalább, ám félelmeim s magára a játékok lehetséges minőségére vonatkozó kételyeim le-legyűrik óhajtásomat. Nem, nem ama tizenhat nap nyilvánvalóan várható és letagadhatatlan „csonkaságára” gondolok. Bár előbb csalódott, négy évvel később meg nagyon keserű is voltam, de a '80-as moszkvai, sőt a – többek közt – nélkülünk lezajlott '84-es Los Angeles-i olimpia „hiányosságaival” is képes lettem megbékélni a maga idején, hisz a versenyek jó része – máshogy a Szovjetunióban s máshogy az Egyesült Államokban, persze! – mégiscsak világszínvonalat mutatott akkor, no de mit várhatunk ilyen körülmények között, a lehetséges kísérőjelenségeket nem is említve már.

Mondják, erősen csökkentett költségvetéssel, „leegyszerűsített” formában zajlik majd az egész, amiről jó lenne tudni, mit takar. Milyen a megnyitó, milyen a záróünnepség, sosem hozott lázba igazán (illik, hogy legyenek, de az sem ejtene kétségbe, ha mindkettőt kihagynák!), a versenyek minősége ellenben nekem mindennél fontosabb. Mit tegyek: nem szeretem, ha valaki – akár aranyra, akár dobogóra, akár csak pontra – esélyes (sportszerű!) versenyző ezért vagy azért nem indul/indulhat el, ha a „hiány” hasznát magyar látta/látja esetleg, akkor sem. Ebből fakad az első kérdés. Vajon hány sportoló (nemzet!) vállalja – illetve nem vállalja – az indulást, ha nem lesz (idejében, s nem a megnyitó előtti hónapban!) vakcina, illetve a vírushelyzet nem változik nagyon lényegesen addig? Mi indulni szeretnénk, s e szándéknak örülök, ám hogy nem mindenki lesz hozzánk hasonlóan bátor, abban biztos vagyok. S mi lesz, ha a „hiány” szembetűnőnek mutatkozik? Feltöltik – csapatokkal, egyéni indulókkal – a mezőnyöket valahogy? Kikkel, milyen rangsor, milyen kiválasztás szerint?

No meg a kvalifikációs versenyek ugyebár, amelyekből számos még hátravan. A mostanihoz hasonlóan emelkedő fertőzöttség, karanténba be, karanténból ki állapotok közepette miként lehet e tornákat józan reménnyel tervezni, s akkor (mert többeknek van kvótája már) a fölkészülés ütemének, a formába hozás relativizálódásának, kiszámíthatatlansága növekedésének esélyét nem is hoztam szóba még. Vajha mennyire lesznek az ilyen körülmények közepette „kijött” eredmények reálisak?

„A tokiói olimpia a remény, a béke és az emberiség egységének üzenetét küldi a világnak” – mondta Thomas Bach NOB-elnök a minap, a rendezés legfőbb értelmére is utalva, gondolom. Tehát megint a béke, mint '72-ben, s mint az idők elején. Meg hogy „talpon vagyunk”, létezünk, s él a játékok eredeti gondolata is eltaposhatatlanul. Ennek demonstrációja a rendezési terv „bármi áron”, vagy a kiirthatatlan gőg parancsa ül ismét tort rajtunk – nem tudom eldönteni.

Ám ha túléljük e vészt, erre is választ kapunk alighanem.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik