Antifragilitás – Mérő László írása

MÉRŐ LÁSZLÓMÉRŐ LÁSZLÓ
Vágólapra másolva!
2017.06.21. 09:27
null
Amikor a sakk és a boksz valóban ötvöződik – a kép egy indiai versenyen készült (Fotó: AFP)
Érdeklődéssel olvastam Kállai Gábor cikkét a rezilienciáról, mert épp a következő nap terveztem egy cikket írni ugyanide az antifragilitásról. A két fogalom lényegében ugyanaz, ezért találtam roppant érdekesnek, hogy egy nap eltéréssel ennyire ugyanarról írunk. És ezzel együtt megírom most ezt a tervezett cikket, mert Kállai Gábor írása nem okafogyottá tette, hanem nagyon is jól kiegészítik egymást.

 

Az NSO szakmai partnere a Testnevelési Egyetem 
Sportgazdaságtani és Döntéstudományi Kutató Központja
Az NSO szakmai partnere a Testnevelési Egyetem Sportgazdaságtani és Döntéstudományi Kutató Központja

A reziliencia fogalmát a pszichológusok alkották meg, és kicsit még többet is értenek alatta, mint egy nagy kudarc vagy negatív élmény utáni újraépülést, a keljfeljancsiságot. Náluk ez a szó szakszóként kifejezetten gyarapodást is jelent, azt, hogy valakire úgy hatnak a súlyos kihívások, nehézségek, hogy megerősödik tőle. Még konkrétabban erről szól a trauma utáni megerősödés szakfogalma (PTG, post traumatic growth), amely azt jelenti, hogy valaki egy trauma után kifejezetten megerősödik, nemcsak a korábbi szintjére sikerül visszatérnie, hanem még annál is jobbá válik.

Az antifragilitás fogalmát a nálunk is jól ismert A fekete hattyú című könyv szerzője, Nassim Nicholas Taleb alkotta meg. Ő a törékeny szónak egy olyasfajta ellentétét nevezte el így, ami a normál nyelvben nem létezik, és ami azt fejezi ki, hogy valaki nemcsak jól ellenáll annak, ha megpróbálják bántani, eltörni, hanem kifejezetten profitál belőle, megerősödik tőle. Az antifragilitás nagyon hasznos tulajdonság például egy küzdősportoló, civilebb nyelven: egy bunyós esetében. Ebben az értelemben a sakk is bunyó, persze.

Néhány évvel ezelőtt az ifjúsági sakkválogatott megkért, hogy tartsak nekik egy előadást az emberi gondolkodás pszichológiájáról. Közben megemlítettem, hogy nagy sakkozó csak abból lesz, aki szereti a bunyót, a verekedést, és ezt sakkozás közben ki tudja élni. A csapat egyik edzője, aki nemzetközi nagymester, bár nem tartozik a világ élvonalába, szinte megvilágosodott: „Most értettem meg, miért nem lett belőlem nagy sakkozó. Mert nem szeretek verekedni!” – mondta az előadás után. Valóban, ő egy „tudós típusú” sakkozó, aki mindig az objektíve legjobb, az adott helyzetben optimális lépést keresi.

Azért lett nagymester, mert többnyire meg is találja.

Csakhogy a bunyó nem erről szól, és a versenysakk sem. Nem az objektíve legjobb húzást kell megtalálni, hanem azt, ami adott pillanatban, az adott ellenféllel szemben működőképes – akár áldozatok, egy-két nagy pofon bekapása árán is, amit, ha kibír a versenyző, pluszerőt merít belőle – feltéve, hogy alapjában antifragilis. Minden igazán nagy sakkozó valójában bunyózni szeret a sakktáblán, az adott konkrét ellenfelet igyekszik kicselezni, ellene támad és védekezik, miközben az objektív igazság legtöbbjük számára legfeljebb csak valami teljesen másodlagos dolog.

A Brainsporting írásait ezen a linken érheti el.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik