Alig fürdőruhában – Deák Zsigmond publicisztikája

DEÁK ZSIGMONDDEÁK ZSIGMOND
Vágólapra másolva!
2019.07.31. 22:46

Nyár van, alig fürdőruhában / Égetem magam a napon – így kezdődik a Neoton Família 1985-ös keltezésű, de azóta is számtalanszor játszott, többször átdolgozott Nyár van című slágere. A sportban viszont ez az évszak nem igazán a pihenés és a napozás ideje, a legnagyobb versenyek zöme ekkor, sokszor egymásba folyva zajlik. Olimpia, labdarúgó-világ- és Európa-bajnokság, más sportágak fő eseményei, az európai futballporond kezdete – mindig van valami.

Az idén éppenséggel az első három nincs, ettől még az előző néhány hét olyan dömpinget hozott, amelyből a Nemzeti Sport sem maradhatott ki. Persze nem is akart. A Dél-Koreában zajló vizes és a hazai rendezésű vívó-világbajnokság önmagában is hatalmas falat, ráadásul egyszerre kellett lenyelni, s még finom is volt mindkettő. A sportágak hazai olimpiai örökranglistáját vezető két sportág fiai és lányai kitettek magukért, a nagyhatalmi státuszt megőrizték, a „vizesek” még egy újabb vb-t is hazahoztak 2027-re, szóval volt mit ünnepelni, miről írni.

Persze olyasmiről is kellett, ami úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés, de Kenderesi Tamás afférja az éjszakai bár táncosnőjével munka szempontjából épp olyan, mint, mondjuk, egy aranyérem története: meg kell találni a megfelelő műfajt, hangnemet, terjedelmet, írót, majd így tálalni a nagyközönségnek, lehetőség szerint minél előbb, minél frissebben. Ezt csak azért említem, hogy jelezzem, legtöbbünknek, sportújságíróknak ugyan a szakmánk egyben a hobbink is, ami kívülről nézve okkal irigylendő, ám nem egyszerű a dolgunk, s néha jelentős áldozatot kell érte hozni.

Ha csak a mostani, kvangdzsui vizes vb-t nézem, kiküldött tudósítóink az ottani időzónának megfelelően délelőtt elkezdtek dolgozni, de este még nem tehették le a lantot, hiszen itthon akkor volt a munka dandárja. S fordítva, az itthoniak közül az élő közvetítéseket készítők, illetve a kinti anyagokat fogadók, szerkesztők a hajnali versenyeken már fent voltak, hogy este még tegyék a dolgukat. Akadt, aki ezenkívül a vívó-vb-n szintén tevékenykedett, ő a versenyek végeztével, jól megérdemelt szabadsága előtti búcsú e-mailjében úgy fogalmazott, „most azonnal eldobok papírt és ceruzát, mi több, terveim szerint a telefonomat ki sem veszem a bőröndömből”.

Ha valaki ebből panaszt vagy zokszót hallana ki, megnyugtatom, szó sincs ilyesmiről. Nekem is megadatott, hogy huszonhárom éve, az 1996-os atlantai olimpia idején, a gyakornok és a főállású újságíró határán ingadozva azzal bizonyítsam rátermettségemet, hogy délelőttől folyamatosan dolgozva, háromszor lapzártázva – hiszen egyre frissültek az eredmények Amerikából – hajnali fél háromig megírjam az olimpiai címlapot. Persze jobban esett volna többet aludni, de szurkolóként úgyis néztem volna a versenyek zömét, most viszont felelősséggel viseltettem egy egész orgánumért. 2016-ban Rio de Janeiróban, kiküldött tudósítóként pedig az rövidítette le a pihenőidőt, hogy a reggel kezdődő küzdelmek egészen az éjjelbe hajlottak, hiszen az úszást az Egyesült Államok televíziós piacára időzítették. Hosszú Katinkáról és a többiekről mégsem lehetett lemaradni, az új idők új szavának köszönhetően már aktuális időben az online-ra is kellett adni a print mellett, szóval a médiafalu ágyát legfeljebb két-három órát koptattam naponta.

Apropó, lemaradás! Ha az ember egyedül tudósít végig egy óriási léptékű sportrendezvényt, futball-vb-t, olimpiát, óhatatlanul lemarad bizonyos eseményekről, mert nem tudja megduplázni vagy teleportálni magát. Ez lelkileg elég megviselő, de nem baj, a hazaiak figyelik a hírügynökségeket, a világhálót, csetelünk, üzenünk, e-mailezünk, minden rendben így is, az olvasó megkapja, amit akar, s amit mi akarunk. De bizony két-három évtizede – hogy ne menjünk még messzebb, a szó szerinti távirati stílusig – ezek a lehetőségek enyhén szólva kevésbé voltak meg. Így fordulhatott elő például egy magyar újságíróval az 1992-es barcelonai olimpián, hogy egy érmekkel teli nap és terjedelmes tudósítása elkészülte után szállodai szobájában jól megérdemelt esti zuhanyzása közben a magyar himnusz ismert akkordjai kicsalták a víz alól a bekapcsolt tévé elé. Ott egy számára teljesen ismeretlen fiatalember állt koronás címeres melegítőben a dobogó tetején, nyilvánvalóan a barcelonai kulisszák között. „Úristen, megőrültem... Ez vajon ki lehet?” – gondolta szegény kolléga, aztán kiderült, Kovács Antal, alias Atom Anti a maga húsz évével valóban nem számított sem esélyesnek, sem ismertnek, tehát az újságíró okkal ment inkább a vívóterembe és az uszodába a cselgáncscsarnok helyett. S megnyugtatásképpen, az adott újságba azért természetesen beszuszakolták az itthoni szerkesztők a meglepetésaranyat, legfeljebb nem a kiküldött tudósító írt róla. Ez persze ciki, de az adott körülmények ismeretében túlélhető.

No tehát, tessenek elhinni, nem fenékig tejfel a sportújságíró élete sem, főképp a nagy nyári versenydömping közepette, s előtte, utána kijár neki a szabadság. Nem tudom, ki hogy van vele, én ekkor sem kizárólag az „alig fürdőruhában égetem magam a napon” típusú pihenést kultiválom, kell benne lenni testmozgásnak, sportnak. Az idén egy csaknem negyventagú baráti társasággal és családom hatvan százalékával – két nagyobbik gyermekem a kajakidény közepette itthon maradt edzőtáborozni és versenyezni – olaszországi kerékpártúrán vettünk részt. Első nap Tarvisióból leereszkedtünk Gemona del Friuliba több mint hetven kilométeren át, a másodikon onnan Udinébe (csaknem hatvanas), majd a harmadikon Udinéből a tengerparti Gradóba (több mint hatvanas), ahol még három napot kempingeztünk, további biciklizésekkel a strandig, tengeri úszásokkal, kosarazással, miegyéb. S most büszkélkedhetnék, hogy milyen jól bírtam a kétszáz kilométert meghaladó tekerést, ha nem lett volna ott még rajtam kívül a többi felnőtt és gyerek, köztük saját tízéves kislányom, aki zokszó nélkül végignyomta az egészet. Szenzációs volt, igazi csapat-összekovácsoló program csodás tájakon és élményekkel, esténként közös játékkal (gyerekek), iszogatással és beszélgetéssel (felnőttek). Talán a napközbeni testi megerőltetés, az együttes „szenvedés” tette, de ilyenkor teljesen ellazulva olyan témák is felvetődtek, amelyek több évtizedes barátságunk alatt még soha, egymás családi életének a magasságába és mélységébe tekinthettünk bele a boldog születésektől a beteg gyermek elvetéléséig bezárólag. Ha az egyikünk megnyílt, megnyílt a másikunk is, s úgy vélem, ehhez sem ártott végigkerekeznünk együtt több mint kétszáz kilométert.

Az egyik ilyen este azt a pólómat vettem fel, amelyet a riói olimpiára kaptam a MOB-tól, s az egyik kislány („civilben” tehetséges párbajtőrvívó) rákérdezett az eredetére. Válaszomat és további néhány hozzátett mondatomat hallva csak annyit jegyzett meg: „Jó lehet a munkád, biztosan nagyon szereted!” Nem tagadom, így van, s ezt csaknem az összes kollégám nevében mondhatom, még akkor is, ha időnként szinte elsodor minket az események árja. A vizes és a vívó-vb-ről már írtam, de a magyar klubfutballnak, egyben a Nemzeti Sport labdarúgórovatának szintén a nyár, a hazai csapatok nemzetközi szereplése az egyik legsűrűbb időszak. Igyekszünk mindenütt ott lenni, hétről hétre a leglehetetlenebb helyekről (például Razgradból, „Bulgária-külsőről”, a Fradi BL-selejtezőjéről) tudósítani – egyrészt mert ki tudja, meddig jutnak a mieink, másrészt mert ezzel adjuk meg azt a pluszt, ami jár. Jár az olvasónak és saját szakmai követelményeinknek.

Aztán majd kifekszünk kis időre alig fürdőruhában a napra, de közben arra gondolunk, hol várnak ránk a jövő nagy versenyei, meccsei vagy az aktív pihenést követő nagy beszélgetések.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik