A magyar sportrepülés fekete napja – 40 éve történt a határhegyi tragédia

„Nem mész te sehova!”

Besenyei Péterrel állunk Dunakeszin a repülőtér közepén. A fű végtelen zöldje, az ég tiszta kékje, a felhők gomolygó játéka, a szellő simogató érintése és a madarak véget nem érő dalolása ideális díszlet lenne a repülésről, a szabadságról, az életigenlésről folytatott diskurzushoz – ehhez képest a téma percek óta a halál.

Besenyei barátainak és versenytársainak a halála, amelynek május 11-én volt a negyvenedik évfordulója, s amelyre azóta is a magyar sportrepülés történetének talán legsúlyosabb tragédiájaként emlékezünk. A műrepülő-világbajnokként és a Red Bull Air Race vb-sorozat egyik alapítójaként (és 2003-as bajnokaként) tisztelt 65 esztendős sportági legenda negyven év elteltével is jól emlékszik annak a napnak szinte minden pillanatára, de hát hogy is ne emlékezne, hiszen 1982. május 11-én megváltozott az élete – azzal, hogy társaiéval ellentétben neki nem ért véget. Ha Besenyei Péteren és az akkori magyar műrepülő-válogatott krémjét alkotó csapattársain múlt volna, ő is rajta ül azon az An–2 típusú repülőgépen.

De nem rajta múlt.

ÉLETET MENTETT A CSAK AZÉRT IS TILTÁS

„Nem mész te sehova!” – mondja ki újból azt a mondatot, amelynek voltaképp az életét köszönheti. Gulyás Ferenc, a Budaörsi repülőtér akkori parancsnoka mondta ezt neki azon a negyven évvel ezelőtti délelőttön, és ahogy Besenyei nekünk újra elismétli (pattogó, katonás hangon, a szóvégi hangokat elharapva), szinte magunk előtt látjuk az egész jelenetet.

„Pedig milyen jól kezdődött a nap – írja Besenyei Péter az Égvilágom című önéletrajzi könyvében. – Akkoriban minden kedd jó volt. Együtt a csapat, a válogatott, a legjobb barátok, a legjobb társaság. Repülés, gyakorlás, egymás ugratása, aztán megint repülés. Csak keretnapként emlegették azokat a keddeket.”  Az ekkor 25 és fél éves Besenyei előző novemberben csatlakozhatott ehhez a válogatott kerethez. „Én voltam a legfiatalabb. Szinte még be se fejeztem a műrepülő-kiképzést és már repülhettem az egyszemélyes versenygéppel, ami nagy csoda volt abban az időben.”   Simon László (becenevén Sinya) oktató, a magyar válogatott edzője vezette a foglalkozásokat, de ott volt még Hollóyné Tóth Katalin edző is, s a baráti-versenytársi csapatból aznap délelőtt ifj. Haray Imre, Weingärtner Ferenc és Witek Péter is kiment Budaörsre repülni.

Csakhogy repülésről, legalábbis műrepülésről aznap szó sem lehetett. „Rossz volt az idő, alacsonyan szálltak a felhők, egyszóval nem volt alkalmas az időjárás.” Hogy mégse teljen haszontalanul a nap, a reptériek kitalálták, hogy a csapat menjen át Dunakeszire. Előző hétvégén volt ott egy műrepülőverseny, és néhány Zlin típusú gép a reptéren maradt, azokat kellene visszahozni. Egy An–2-es (becenevén: Ancsa) repülőgéppel mennének, mindenki kényelmesen elfér benne. Besenyei Péter is, akinek ugyan nem volt típusvizsgája azokra a kétszemélyes repülőgépekre, igaz, ő nem is akarta vezetni egyiket sem. A közösségi élmény miatt szeretett volna a többiekkel tartani, s azt szerették volna a többiek is, hogy velük menjen. Addig is együtt lesznek, hazafelé pedig vagy beül utasnak valamelyik Zlinbe, vagy egyszerűen visszajön az „Ancsával”. Simon László edző indulás előtt azonban azt javasolta Besenyeinek, hogy „azért kérdezzem meg a reptérparancsnokot, hogy elmehetek-e, úgy illik”   .

„Nem mész te sehová!”

A repülőtér fura urának kurta, ám egyértelmű válaszával nem lehetett ellenkezni. Besenyei Péter a mai napig nem érti, miért tiltotta meg neki a repülést, hiszen azt a „nem”-et logikailag semmi sem indokolta. A nem logikai magyarázat pedig később sem hatotta meg Besenyeit, azt mondja, bár sokan mondták neki a baleset után, hogy talán meg kellene köszönnie Gulyásnak az „életmentő” tilalmat, a későbbi műrepülő-világbajnok ezt sosem tette meg, mert a parancsnok ott és akkor eredendően „nem akart nekem jót, nem jó szándékból tette, amit tett” .

Viszont nem volt mit tenni. Bosszankodás lefelé a lépcsőn, kicsit szomorkás búcsúzkodás az An–2-es előtt, hogy aztán végül abban maradjanak, hogy Péter menjen csak haza, mert aznap már úgysem lesz lehetőség a repülésre, másnap pedig nála találkozik a társaság a szokásos sörözős-zenélős lazításra. Besenyei el is határozta, hogy másik nagy szenvedélyével, a horgászással felejti el a reptéri parancsnok kicsinyes „hatalmaskodását.” A műrepülők kurta szevasszal köszöntek el egymástól, aztán a gép felszállt és elindult Budaörsről Dunakeszi felé.

Akkor látták egymást utoljára.

AKKOR OTT ELMENT A MAGYAR MŰREPÜLÉS...

„Tragikus baleset történt kedden Budapesten. A délelőtti órákban – egyelőre tisztázatlan okok miatt – a Hármashatárhegy északnyugati oldalának ütközött és lezuhant az MHSZ An–2 típusú repülőgépe, amely sportrepülőket szállított. A szerencsétlenség következtében a gép személyzete: Vincze Lajos 46 éves parancsnok, Szőllősi József 43 éves hajózó szerelő és valamennyi utasa: ifj. Haray Imre 25 éves, Hollóy Gáborné Tóth Katalin 41 éves, Simon László 45 éves oktató, Haász Imre 19 éves, Hodai József 48 éves repülőgép-szerelő, Weingärtner Ferenc 31 éves és Witek Péter 31 éves repülőgép-vezető életét vesztette. A baleset okainak kivizsgálását a szakértők megkezdték.”

Így szólt a másnapi Népsport rövid beszámolója a balesetről, és nagyjából ennyit tudott meg Besenyei Péter is otthon, amikor előző nap este hazaért a pecázásból.

Hogy mi történhetett a géppel?

„Rossz idő volt, de repülésre alkalmas – írja Besenyei az Égvilágomban. – A hegyek felhőben, de az »Ancsával« ez nem jelenthetett gondot. A Hármashatár-hegynél, valahol a Virágos-nyeregnél mégis megtörtént a tragédia. A jobb futó elkapta a sziklát, a gép az erdőbe vágódott és kigyulladt. Mindenki meghalt.”  Mindez tíz-tizenkét perccel a budaörsi felszállást követően történt...

Aligha ízléses a veszteség mértékét taglalni – már ami az emberi oldalt illeti. Kilencen hunytak el, kilenc család élete hullott akkor pillanatok alatt darabokra. Sportszakmailag nézve és negyven év távlatából is megállapítható, hogy a határhegyi tragédia voltaképpen lefejezte a magyar műrepülősportot. „ Akkor ott elment a magyar műrepülés” – fogalmazott Besenyei néhány éve a Roadsteren megjelent anyagában, a Képes Sportnak pedig elmondta, hogy utána néhány hónapig nem azért nem ment még csak a repülőtér közelébe sem, mert a társai elvesztése miatt fel akart hagyni a repüléssel („Még csak eszembe sem jutott ilyesmi!”), hanem mert úgy érezte, nincs miért és nincs kihez menni.„Elment Katika, elment Sinya, nem volt kitől tanulni. Elmentek a barátaim, nem volt kivel versenyezni, hülyéskedni. Hirtelen üres lett a reptér...”

Simon László oktató tudásáról és tanítványaira gyakorolt hatásáról talán az egykori kiváló műrepülő Daka Olga (aki talán szintén a gép utasa lett volna, ha nem éppen akkor várja gyermekét) a tragédia 35. évfordulójára megjelent visszaemlékezése mondja el a legtöbbet. Az Indóház Online-on publikált cikkben többek között azt írja: „Új világba vezetett be, ahol még sosem jártam. Türelmes volt, de szigorú. Megértő és toleráns, aztán megint szigorú. Minden tudását igyekezett megosztani velünk, minden mozdulatot, amitől a repülőgép arra megy, amerre kell. Azért hangsúlyozom ezt, mert vannak oktatók, akik tudnak titkokat, de nem árulják el. Ő nem ilyen volt. Akarta, hogy jók legyünk, minden repülés utáni eligazításon részletesen elmondta, mit rontottunk, miben voltunk jók, és hogyan kellene jobban. Hitet, önbizalmat táplált belénk. Nem akart mindig jobb lenni nálunk, csak azt akarta, mi is legalább olyan jók legyünk, mint ő.”

Hollóyné Tóth Katalinról pedig a Repülés című folyóirat a balesetet követő emlékszáma közölt méltó megemlékezést egy 1977-es rádiós megszólalása felidézésével. Az önvallomásban ilyen szép gondolatokat olvashatunk tőle: „Valahogy a földön olyan bezártnak érzi magát az ember. Föntről nagy teret lát. Ez olyan szabadság, és talán épp ez a szép benne, hogy egyúttal erőpróba önmagának is, hogy mire képes.”

DE MI VAN AKKOR, HA MÉGSEM?

„Egy csapásra ment el mindenki, aki nekem ott fontos volt – mondta Besenyei Péter néhány évvel ezelőtt egy interjúban, felidézve a tragikus eseményt. – A példaképeim, a barátaim, az edzőm, az oktatóm. Hogy »Kisharay« barátomnak miért kellett 25 évesen meghalnia, »Vegének« itt volt a menyasszonya, Witek Petit akkor vették fel a Malévhez... Miért kellett nekik elmenni ilyen korán és hirtelen?”

A Képes Sportnak pedig már azt fejtegette a tragédia negyvenedik évfordulóján, ott, a dunakeszi reptér zöldjén állva, a Hármashatár-hegy innen szabad szemmel is látható csúcsa felé tekintve, hogy talán a jelenléte megelőzhette volna a szerencsétlenséget. „Ha egy történetben egy láncszemet kicserélek, az egész sztori borul. Ha akkor velük mentem volna, valószínűleg én is ott maradok... De mi van, ha nem? Mert annyival később száll fel a repülőgép, és miután két méteren múlott, ha két méterrel balra vagy két méterrel felfele mennek, átjutnak a hegy fölött, ennyin múlott. Ha miattam öt másodperccel később száll fel a gép, már más áramlatot, más fuvallatot kapnak el, ki tudja, talán...”

A talán persze negyven év távlatából nem több, mint puszta spekuláció. Kilenc ember elhunyt 1982. május 11-én, de akik maradtak, megpróbálták újrakezdeni és folytatni, ahogy lehetett. Besenyei Péter ősszel már új Zlin repülőgépekért utazott Csehszlovákiába Angyal Györggyel, hogy aztán elkezdjenek felépíteni egy új magyar műrepülőcsapatot. „Egymást segítve, mint vak a világtalant támogatva haladtunk lépésről lépésre. Méltón az elhunytak emlékéhez, és talán nem is eredménytelenül.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 14-i lapszámában jelent meg.)