nemzetisport.hu 2017.05.08 13:40 Frissítve: 2017.05.08 13:40

A dédapa örökségének nyomában

Patrick Bergel is részese volt annak az expedíciónak, amelyen egy személyautóval szelték át az Antarktiszt. Dédapja Sir Ernest Shackleton sarkkutató volt, így kapott az alkalmon, amikor megkérdezték, lenne-e kedve ehhez a kalandhoz. (x)

Hirdetés

 


 

– Ön hogyan került a képbe?
– Dédapám Sir Ernest Shackleton volt, a sarkkutató. Amikor a Hyundai azzal a gondolattal állt elő, hogy a világon először személyautóval átszeljék az Antarktiszt, megkérdezték, nincs-e valaki a családban, akit érdekelne a dolog, és én kapva kaptam az alkalmon.

– Folytatta a család Sir Ernest Shackleton örökségét?
– Nagyapám, Shackleton fia maga is felfedező volt. Édesanyám a James Caird Társaság elnökségének tagja, amelyet arról a hajóról neveztek el, amely Shackleton híres expedíciója során megfeneklett az Elefánt-szigetnél és amely már korábbi expedíciókat is kiszolgált. Nem vagyok sarkkutató, otthon ülő típus vagyok. Cégeket indítok útjukra a digitális térben. Ezzel foglalkozom. Úgyhogy elég nagy a váltás.

– Izgult a túra előtt?
– Természetesen volt bennem feszültség, butaság lenne tagadni. Mégis csak az Antarktiszról volt szó, ahol bármi megtörténhet. De leginkább csak izgatott a lehetőség.

– Milyen mértékben vonták be az előkészületekbe és az expedíció tervezésébe?

– Legelőször akkor találkoztam a csapat tagjaival, amikor Izlandon voltunk egy szakadékokról szóló kiképzésen. Ekkor láttam először a gépjárműveket, mentem először autóval havon, jégen, sziklán, és így tovább. Mindössze négy-öt napot töltöttünk ott, úgyhogy csupán ízelítőt kaptunk abból, ami még ránk várt.

– Vitt-e magával valamilyen, a dédapjától származó és a sarkhoz kapcsolódó tárgyat?
– Volt ugyan egy hajdani iránytű, de sajnos erre nem lehetett biztosítást kötni, az első kiadású iratok, visszaemlékezések meg nem bírják az Antarktiszi klímát. Így hát a naplókat egy Kindle-n vittem magammal! Ott olvasni őket sokkal izgalmasabb volt, mint Londonban.

– Hogyan jutott el az Antarktiszig?
– Először Chilébe repülővel le Punta Arenasig, amely délen a legsűrűbben lakott terület, ahol van leszállópálya és átszállóhely azoknak, akik az Antarktisz nyugati része felé tartanak. Aztán az Aleut 76-oson repültünk át, ez egy, a szovjet időkből származó, ablak nélküli csapatszállító repülőgép. Rendkívül izgalmas volt.


– Mik voltak ez első benyomásai?
– Nagyszerű látvány volt, ahogyan lerakják a kocsit az Aleuti gép gyomrából a kék, jeges kifutóra, mögötte a Drake gleccser-szakadék – egy olyan gleccser homlokfala, amely két hegy közé szorult – volt az ízelítő azokból a hihetetlenül gyönyörű élményekből, amelyekkel idelent találkozik az ember.

– Hogyan ment a Hyundai?

– Ami azt illeti, életemben először az Antarktiszon volt lehetőségem a Santa Fe-t vezetni. Persze tele egy csomó segéd-technológiával, ha megpróbálsz a jégen fékezni, ahol nincs semmi tapadás, olyan az egész, mintha egy macska vonaglana a lábad alatt. Automata váltós volt a kocsi, amit szükség szerint manuálisan magasabb fokozatba lehet kapcsolni, de ezt azért nem próbáltuk ki. Különben sem a gyorsaságról szólt az egész. Átlagosan 27 km/órás sebességgel haladtunk 30 napon keresztül. És mindenféle terepen: kék jég, mély hó, tömör havon...

– Hány autóval mentek és hogyan tartották egymással a kapcsolatot?
– Négy gépkocsink volt – a Santa Fe és három kisegítő autó – és duplex távbeszélő rendszeren keresztül tudtunk egymással beszélni és egymást szórakoztatni.

– Hogy nézett ki egy átlagos napjuk?
– A napok túlnyomó részében csak vezetnünk kellett valamilyen barátságtalan, kietlen pontig, miközben éppen csak pisilni álltunk meg – ez is olyan dolog, amit nagyon gyorsan megtanul az ember, hogyan kell az Antarktiszon csinálni. Nap közben nem is nagyon álltunk meg és nem is igen ettünk, csak sajtot és szalámit zacskóból – hegyekben állt a szalámi a kocsiban! Aztán este az első dolog, amit meg kell csinálni, a sátorverés, és volt egy konyha sátrunk is, ami éppen annyira volt elég, hogy ha szorosan is, de mindannyian belefértünk. Tom, a brit vezetőnk volt a szakács, művészete főleg forró víz készítéséből állt, mert főként fagyasztva szárított ennivalónk volt. Egy rakás űrhajós kaja ázsiai utánzatban, ami, nos, eléggé kellemetlen szagot árasztott. Rengeteg volt a pásztorpite (burgonyapürével egybesütött húsvagdalék) meg sok más egyéb.

– És mi történt a hulladékkal?
– Ez egy érintetlen környezet, ezért mindent – a szó szoros értelmében mindent – el kell vinni onnan. Tisztelni kell és senki nem akarhat az első ember lenni, aki csokipapírt hagy a földrészen!

– Mesélje el, milyen volt az út első része…

– Az első szakaszban a Drake gleccser-szakadéktól a Patriot Hills-ig jutottunk el, és ha ezen túljut az ember, utána két vagy három napon át csak egy kietlen tájon halad, amit a szél által épített zasztruga jégformák tarkítanak. Elképesztően gyönyörűek, egyfajta mozgási energia sugárzik belőlük, mint egy Brancusi szoborból, amit félig eltemettek és újra formáltak. Az Antarktiszon tulajdonképpen nagyon kevés hó esik – évente csupán néhány centiméter – és az is csak jégdarabkákból áll, amelyek ide-oda sodródnak, úgyhogy nem is vezetni, inkább áthámoznia kell magát rajta az embernek.

– Találkozott szakadékokkal?
– Az Antarktiszon minden tele van szakadékokkal és a srácok az Union állomáson mindig naprakész tájékoztatást adtak nekünk a műholdas képek alapján, hogy éppen hol kell rájuk számítani a GPS-el bemért útvonalunkhoz viszonyítva.

– Hogyan történt a tankolás?
Van egy Thiel’s Corner nevezetű kifutópálya ami nem áll másból, mint hordók hosszú sorából és egy buldózerből, ahol egyes repülőgépek tankolnak. Itt tankoltunk mi is, meg a Déli-sarkon, de azért volt egy üzemanyag szállító utánfutó is a karavánban. Jet-A típusú üzemanyagot használtunk, amiket a sugárhajtású gépek is használnak a nagyobb távolságokra történő szállításnál.

– Milyen volt az időjárás?
– A Sarkon -28 fok volt, amihez egyszerűen hozzá kellett szokni. De voltak tejködös időszakok, ilyenkor a vezetés egészen elképesztő élmény. Vannak olyan fokozatai a tejködnek, amikor három métert sem lát maga előtt az ember, de ez nem feltétlenül gond, attól függően, éppen milyen a terepen halad az ember.
 
– Milyen érzés egy ilyen fehérbe borult környéken vezetni?

– A vezetés ilyen körülmények között egészen elképesztő élmény. Vannak olyan fokozatai a tejszerű ködnek, amikor három métert sem lát maga előtt az ember, bár ez nem feltétlenül gond, ha éppen simább a terep. A sima terepen csökkentjük a sebességet 5-10 km/órára és követjük a csapást az orrunk előtt. De általában, miután semmilyen vizuális inger nem érte a szemünket és így, hogy testünk az autóhoz volt szíjazva, annyira kevés volt az információ körülöttünk, hogy agyunk egy kicsit összezavarodott. Úgyhogy az ember már rémeket lát. Teljesen normális, hogy hallucinálni kezd és fákat meg erdőket lát maga körül, holott az csak a szélvédőre tapadt piszok. A képzelete mindenféle dolgot kitalál, amit nézni lehet. Ez olyan, mint amikor a hosszú ideig fejadagon élők elkezdenek kedvenc ételükről fantáziálni.

– Milyen volt megérkezni a Déli sarkra?
– Először csak az öröm áradt szét bennem, hogy itt vagyok a világ végén, ahonnan a bolygót sokkal jobban, magától értetődően lehet érzékelni. Aztán a tény, hogy azon a helyen állok, ahová dédapám többször is megpróbált eljutni, igazi kapcsolatot jelentett számomra vele, olyat, amit soha nem tapasztalhattam volna meg, ha nem megyek el erre a túrára.

– Mi történt, miután elhagyták a sarkot?
– Végigmentünk a Leverett-gleccseren, ami csak egy darabkája az útnak és eléggé jellegtelen. Úgyhogy eléggé strapás volt. Aztán átkeltünk a Traverse-en. A Déli-sarkra szánt összes üzemanyag hajón érkezik McMurdo-ra, ahová mi is igyekeztünk. Innen hatalmas, gumiból készült üzemanyag hólyagokban, bulldózerrel vonszolják nagyon lassan és konvojban haladva a Sarkig, ami azért jó, mert, a bulldózerek lecsiszolták a jeges képződményeket, ezért időnként olyan volt, mintha igazi út lenne és elég normális sebességet lehetett elérni. Aztán van egy nyak féle rész, ahol a Leverett-gleccsernek vége szakad és kezdődik a Transzantarktiszi-hegység, ami hihetetlenül szép – és ez az a pont, amelyen túl még eddig soha senki nem merészkedett kereken guruló járművel.

– Vagyis a Santa Fe itt már járatlan utakon tört előre?
– Igen. Eddig is csupán néhány tucat embernek adatott meg, hogy lássa a Transzantarktiszi-hegységet, melynek jó részén soha nem járt senki, mert itt nincs utánpótlás. Nem is tudatosult bennem, hogy mi vagyunk az elsők, akik ezt kereken guruló járművel teszik meg, de ez már igazán csak hab a tortán. Azért voltam ott, hogy ott legyek.

– És innen hova vezetett az útjuk?

– A legközelebbi támpont a Ross-selfjég volt. Ezt a fenti hegyekben eredő gleccserek táplálják és évente megközelítőleg 2-5 métert halad előre, úgyhogy innentől kezdve csak jégen utaztunk. Van ott egy ünnepélyes karó – egy jégbe tűzött jelzőpózna – amely azt mutatja, hogy fogyott el alólad a szárazföld, miután azonban a jég itt hat-hétszáz méter vastag, attól nem kell félni, hogy beleesel a tengerbe! Van egyfajta kitűzött útvonal, amit szánokkal arra járók csináltak, hogy ne tévedjünk bele valamelyik szakadékba. Itt volt pár tejködös időszakunk és a felhők is olyan alacsonyan vannak, miután elképesztően lapos vidék, úgyhogy egymás hegyén-hátán torlódnak feléd ezek a gomolygó felhők. Aztán elértük az Erebus-t, ami az egyetlen ma is aktív tűzhányó a régióban.

– Ez egy másik emlékezetes pillanat volt Önnek, ha jól tudom?

– Igen, miután dédapám volt az első aki megmászta az Erebus-t és gyerekkoromban láttam róla képeket. Elég látványos hegy, füstfelhőkkel, míg mellette a Mount Terror áll. Csodálatos volt, mert én voltam a kormány mögött, és egyszerre mintegy kirobbant a felhők közül.

– És mi volt a következő kihívás?
– Van egy mély szakadékmező a McMurdo szélén, ahol össze kellett egymással kötni a járműveket, hogy átjussunk. Úgy vélem, ez volt az egész út egyik legaggasztóbb része, ráadásul már majdnem az utolsó rész! Éjszakánként a köralakzatba álltunk az autókkal a táborok körül és senki nem mehetett ki, mert nem tartottuk biztonságosnak. De ezt csak afféle józan paraszti ész diktálta – valójában nem volt tényleges veszély. A szakadékok között nagyon gondosan kellett vezetni, és egy helyen néhány másodpercre el is akadt az egyik teherautó, amellyel össze voltunk kötve. Egyszer csak roppanást hallottunk, de viszonylag gyorsan ki is húztuk őket.

– Mit gondol, mennyire hasonlított ez az út Shackleton expedíciójára?

– Vonakodva tennék direkt összehasonlítást. Persze nem semmi ilyesmit kereken guruló járművel elsőként elérni, de amit mi tettünk, ezredannyira sem volt kemény, mint amit nekik kellett kiállni. Tudja, egy lapon sem lehet említeni – modern felszerelés, viszonylagos kényelem. Úgyhogy nem hiszem, bármelyikünknek is lennének ezzel kapcsolatosan illúziói. Fizikailag elképesztő állóképességük kellett legyen, hogy megtegyék azt, amin átmentek, túl azon, hogy úgy vélem, volt egyfajta küldetéstudatuk is – egy birodalmi küldetéstudat, ami már soha nem térhet vissza – az elképzelés, hogy ők legyenek ez első emberek akik odamennek és kitűzik a zászlót.

– Hogyan érezte meg, amikor megérkeztek a célhoz?
– Ami azt illeti, elszomorodtam, hogy el kellett hagynom a helyet, de egyúttal boldog is voltam, hogy ott lehettem. Szeretnék még visszamenni egyszer.

 

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.05.23 18:09:45

Egyéb egyéni NYOLCZAS ZSUZSI (MINDSET PSZICHOLÓGIA)

Csökkenti a fáradékonyságot, a szorongást, a depressziót, javítja a koncentrációs készséget.

2017.05.23 18:36:10

Egyéb egyéni MICHALETZKY LUCA (MINDSET PSZICHOLÓGIA)

Sem a csökkent negatív érzés, sem a magasabb önbizalom nem eredményez jobb teljesítményt.

2017.05.23 17:43:23

Egyéb egyéni KULCSÁR JOHANNA (MINDSET PSZICHOLÓGIA)

Az esélytelenebb félnek való drukkolás pszichológiai szempontból nem olyan ésszerűtlen, mint első látásra tűnik.

2017.05.18 01:26:55

Egyéb egyéni MAROSI GERGELY

„Nagyon sokat edzünk, és csak másfél percünk van” – ez áll az rg-sek könnyed szépsége mögött.

2017.05.18 00:00:17

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. „Végső soron nem magunkat kell meggyőznünk.”