Wales történelmet készül írni a Hat Nemzet-kupában

Több szempontból is érthető a walesi hozzáállás. Egyfelől a csapatuk egyre stabilabb, összeszokottabb (bár még nem tökéletes, tekintve a tavalyi 11-ből 7 győzelmet, amiből ugyan levonhatnánk a japánok elleni vereséget, amikor a válogatott nagy része a Brit és Ír Oroszlánokkal túrázott Ausztráliában, így csak B-csapattal álltak ki), másfelől viszont még egy csapatnak sem sikerült sorozatban háromszor megnyernie a Hat Nemzet-kupát. Ami már önmagában elég becsületes célnak hangzik, hogy ragaszkodjanak a bevált felálláshoz. Abszolút esélyesnek számítanak, hiába jobb az angol statisztika, a walesi virtust tavaly is alábecsülték.

Szinte már hivatalosnak volt mondható az angol győzelem, hiszen jobb pontarányokkal rendelkeztek, és elég határozottan legyalogoltak mindenkit, hogy elhiggyék: Wales sem képes megállítani őket. Aztán 30–3-ra kikaptak – a cardiffi Millenium Stadion hazai érzelmű része rommá mulatta magát, talán még ma is azon az angol vesszőfutáson nevetnek egyesek –, a walesiek meg a 2012-es Grand Slam után ismét bajnokok lettek. Tekintve, hogy a cél nemes, a csapat pedig nemigen változott azóta, a Sárkányok még veszedelmesebb ellenféllé lettek. Kiemelve a világklasszissá vált Leigh Halfpennyt, aki 50 méteren belül szinte százszázalékosan értékesít minden állított büntetőt. Egyértelmű: ők a legesélyesebbek. Pozitív, hogy reálisan látnak, és annak ellenére, hogy az olaszok ellen kezdenek, biztonságos távolságot tartanak tőlük. Ki tudja, mikor szabadul el megint az olasz válogatott, és harap meg egy nagy nemzetet. Tavaly nem csak Franciaország, de már Írország is az azzurrik áldozatává vált.

Az angolok az utóbbi években már csak a háromnegyedbe nem tudtak stabilan játszó játékosokat beépíteni, legtöbbjüket hol a technikai képzettség hiánya vagy épp sérülés tartott távol a nemzeti meztől. Ezt figyelembe véve mind a négy újoncuk háromnegyed játékos, közülük kettő tavaly a junior-világbajnokságot is megnyerte. Sőt, ketten rögtön kezdenek is: Jack Nowell a szélen, Luther Burrell külső centerként mutathatja meg, hogy megérdemelten került a kezdőbe. Ők tűnnek reális kihívónak a walesiekkel szemben, de ha nyerni akarnak, akkor bizony vért kell, hogy izzadjanak. Hogy ez mennyire lesz kivitelezhető, kérdéses. Geoff Parling és Alex Corbisiero hiányzó eleme lehet a tolongásnak, ám még így is rettenetes erőt képvisel az angol csatársor. A háromnegyedben viszont probléma lehet a tapasztalatlanság. Danny Care, az irányító a legtöbbszörös válogatott (42), a többiek összesen is épphogy rendelkeznek többel (46), illetve nincs egy átütőerejű játékos sem, ugyanis Manu Tuilagi sérült, így erre felé inkább a technikai tudás lehet az ütőkártya. Bár a walesi hátsó hármast (Cuthbert, Halfpenny, North) nem épp a legkönnyebb falat lenyelni. Bukásuk legnagyobb kiváltó oka mégis a túlzott arroganciájuk lehet, aminek köszönhetően mindig csak egy kicsivel csúsztak le a dobogó legfelső fokáról, annak ellenére, hogy mindig bajnok esélyesként indultak. Legutóbb 2011-ben nyertek, akkor sem Grand Slam-mel, előtte pedig 2003-ban.

A franciák két év alatt a tizedik nyitó-irányító kombinációt próbálják ki Philippe Saint-André keze alatt, Jules Plisson lett nevezve, olyan játékosokat utasítva maga mögé, mint Trinh-Duc és Michalak. A francia kapitány viszont már a világbajnokság felé tekint, nem kizárt, hogy idén sem teljesít úgy a francia válogatott, mint azt tőlük elvárnák. Viszont minden bizonnyal így is eredményesebbek lesznek, mint tavaly, amikor csak két győzelemre és egy döntetlenre futotta tőlük. Ezzel egyébként a legrosszabb statisztikával rendelkeznek 2013-ról, rosszabb, mint a skót (4 győzelem) és az olasz (3 győzelem) gárda eredménye. Természetesen leírni a legnagyobb vétek volna őket, pusztán a tavalyi teljesítményt figyelembe véve, nem ez az együttes lesz, amelyik megszorongatja a Sárkány farkát. Inkább nevezhető még alakulónak, rengeteg sérültjük van, a tavalyi év második felében jó pár új név is bekerült a válogatottba, és most is négy újonc van a 30 fős keretben. Ha túl tudja tenni magát a tavalyi éven, a francia válogatottnak dobogón a helye.

Az íreknek is ideje fiatalodni, ugyan fájó szívvel mondja ezt az ember, de az ő Aranygenerációjuk már öregnek számít. O'Driscoll idén visszavonul, ezt a szezont is már csak a rajongói kedvéért húzza le Leinsterben. Persze, azért nagyon félteni sem kell őket, jönnek a fiatalok, akik tehetségesek. Az új szövetségi kapitány, Joe Schmidtnek, a Leinster korábbi edzőjének irányításával meglehet, hogy ismételt virágzásnak indul a kissé megkopott ír nemzeti rögbi. Klubszinten az utóbbi tíz évben ötször ír csapat nyerte meg a Heineken kupát, de a válogatott nem tudott így teljesíteni. Lehet, hogy az új korszak megteszi a magáét. Tavaly év végén Dél-Afrika mellett egyedül Írország volt képes igazán megszorongatni a százszázalékosan teljesítő All Blackst, ami igen figyelemre méltó teljesítmény. Új-Zéland egész pontosan egy utolsó utáni percben vitt céllal, majd egy megismételt jutalomrúgással tudta csak behúzni a 14. győzelmét. Ki tudja, talán jó ómen az új edző, annak idején Declan Kidney első évében Grand Slammel ajándékozta meg az ír rögbirajongókat. Idén inkább a középmezőny erős tagjaként, mint az első helyért küzdők között említendő az ír csapat.

A skót és olasz partok tájékán lassú víz folyik, igyekeznek kiépíteni egy hatékony csapatot. Szépen lassan építik be a veteránok mellé az újoncokat, de egyelőre nagy változás nem igazán mutatható ki. Az olaszok mégis egyre fejlődnek, és közelebb kerülnek az öt nemzethez, ahogyan azt fentebb már említettük: tavaly már Franciaország és Írország is megszenvedte ezt. Szabadkoznak ugyan, hogy hozzák a tavalyi formájukat, és végképp eltekintenek a fakanáltól, még mindig erőteljesen hullámoznak, hiszen a tavalyi Hat Nemzeten kívül máskor nem brillíroztak. Így, hiába bátrabb és technikásabb a játékuk, ez még mindig kevés. Ugyanakkor minden évben rá tudnak ijeszteni a nagyokra, és csak pár ponttal maradnak alul, ezért érdemes idén is meglepetést várni tőlük. Wales helyesen teszi, hogy helyén kezeli őket. Teljesíthetőnek tűnik a céljuk, hogy visszahozzák tavaly ekkori önmagukat. Skóciáról viszont ennyi jó nem mondható el, az utóbbi három évben három győzelmük volt, kettő tavaly, így harmadikak lettek, ami évek óta az egyik legjobb eredmény tőlük, de olybá tűnik, hogy nem képesek frissíteni magukat minőséggel, hiába az újabb és újabb nevek.