Amikor egy szöglet többet ér, mint húsz

Kezdjük a legfontosabb mutatókkal. A Bayern München alapvető fölényben játszott a mérkőzésen, amelyet a gólokon kívül gyakorlatilag minden adatsor alátámaszt: a bajorok többet birtokolták a labdát, és azt többet tudták a támadó harmadban tartani, több veszélyhelyzetet teremtettek kapura, ám a Chelsea nagyszerűen védekezett, majd Arjen Robben kihagyott tizenegyesét követően élni tudott lélektani fölényével is.

A bajorok elképesztő módon nem érezték a kaput: 24 eleresztett lövés/fejes után csak 7 ment kapura, de Petr Cechnek gyakorlatilag csak két alkalommal kellett bravúrt bemutatnia, igaz, azok óriásiak voltak: az első félidőben Robben közeli lövésénél sikerült kapufára tolnia a labdát, majd a hosszabbításban megfogta a holland tizenegyesét.

A Chelsea hátsó alakzata elképesztő munkát végzett: a Bayern az egész BL-szezon egyik meccsén sem próbálkozott ennyi kapura lövéssel (igaz, ezúttal 120 percet játszott), és egyiken sem harcolt ki ennyi szögletet. Gary Cahillék ezen felül 11(!) kapu felé szálló lövést blokkoltak, és további 10 átadást! De nemcsak a védelem vette ki a részét a „kulimunkából”: a szélsők – sőt a hosszabbításban Fernando Torres – elsődleges feladata is a területek lezárása volt, míg Didier Drogba egymaga több fejpárbajt nyert meg a saját tizenhatosán belül, mint védőtársai!

A Chelsea ráadásul nemcsak jól védekezett, hanem viszonylag tisztán is. Ugyan Drogba – akárcsak az FC Barcelona ellen – ismét elkövetett egy hatalmas taktikai fegyelmezetlenséget Franck Ribéry buktatásával, de azt megúszta Roberto Di Matteo csapata. A „kékek” hiába követtek el jóval több szabálytalanságot, abból mindössze kettő-három jutott a veszélyes zónára, akárcsak a túloldalon. (Zárójelben: a BL-döntő amúgy borzalmas szabadrúgásokat hozott – egyetlenegy lövés sem ment ezekből kapura!) A „vendégek” mindössze a 81. percben kapták első sárga lapjukat, s nem azért, mert a portugál Pedro Proenca rosszul vezette volna a mérkőzést – sőt.

A statisztikai adatokból például kitűnik, hogy Robben ellen mindössze egyszer szabálytalankodtak a londoniak (összehasonlításképp: Diego Contentót hatszor állították meg). Alighanem túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a Bayern épp a hollandon, annak jó játékán nyerhette volna meg a meccset. A Chelsea-nek kétségkívül gondot okozott a semlegesítése, ám miután a széleket sikerült jól lezárni előle és a passzsávokat is „eltűntette”, maradtak a betörések utáni átlövések – a holland pontatlansága révén azonban ezt is „megúszták” a kékek.

A két együttes közötti hatékonyságbeli különbség a leglátványosabban azonban mégis a szögleteket megvizsgálva rajzolódik ki: a Bayern 120 perc alatt 20 szögletet végzett el (átlag 6 percenként egyet!), ám ezekből mindössze hat volt sikeres – értsd: saját emberhez jutott a labda –, ráadásul ebből két alkalommal egyszerű visszapasszról volt szó, de gyakorlatilag egyik sarokrúgás után sem alakult ki közvetlen gólveszély. Ezzel szemben a túloldalon a Chelsea egyetlen szögletét gólra váltotta – amikor az a legfontosabb volt.

A Chelsea támadójátékáról – akárcsak a Barcelona elleni párharcban – sok szót nem ejthetünk, amit pedig mégis, azt csak szuperlatívuszokban tehetjük. A „kékeknek” gyakorlatilag komoly előzmények nélkül ezúttal is sikerült gólt szerezniük, Didier Drogba hihetetlen mezőnymunkája mellett a legfontosabb pillanatban újra igazolta klasszisát.

Roberto Di Matteo három hónap alatt elképesztő módon egységbe forrasztotta a szinte atomjaira hullott társaságot, amely február végén kicsit sem emlékeztetett nagycsapatra – szombat este ugyanakkor olyan nagy harcosok gyülekezetét jelentette, amelynek odaadása, taktikai fegyelmezettsége és alázata példamutató lehet a felnövő Chelsea-nemzedék számára. S alighanem Roman Abramovics eddigi legszebb leckéjét jelenti a futball világában.