A mai Barca minden idők harmadik legjobb csapata?

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2015.06.04. 17:27
null
A kapitány Emlyn Hughes megemeli kalapját a „vörös" szurkolók előtt az első BEK-diadal (1977) után – a Liverpool mellé zárkózhat most a Barca
Még két nap, és kiderül, idén mely csapat a legjobb Európában (s valószínűleg az egész földkerekségen). A fogadóirodák a Juventusnál esélyesebbnek tartják a Barcelonát, amelyben kivételes klasszisok sora játszik. Sokan elmélkedtek már azon, hogy a katalán gárda hol helyezkedik el minden idők legerősebbjei között. Többféle összesítés lehetséges, és persze mindegyik szubjektív. Azonban a „sprintversenynél” – amikor egy-egy szezont nézünk külön, legfeljebb találgatva, hogy a bajnoka abban a felállásban mire menne egy másik idény győztesével – némileg talán objektívebb, hiszen mérhetőbb, hogy mely együttesek milyen mértékben tudtak dominálni hosszabb távon, mennyire uralták saját korszakukat, méghozzá a BEK/BL-szereplések tekintetében. Ez alapján napjaink Barcája nincs a valaha volt legeslegjobbak között, de szombaton „hivatalosan” is odaérhet a dobogóra – ahová sokan eleve teszik.

Nagy hiányérzetünk lehet idehaza, amiért nem csak a futball hőskorában, de még a múlt század közepe felé, közvetlenül a háború előtt és után sem létezett az egész földrészt átölelő, rendszeres kupasorozat Európa legjobb klubjai számára (amiként az első Eb is túl későn szerveződött meg ahhoz, hogy a magyar labdarúgás a legfontosabb címekkel gazdagodjon).

Ez itt azonban nem a szomorkodás helye és ideje, hanem hogy megkíséreljük felvázolni, melyek voltak a kontinens eddigi legkiválóbb csapatai. Ehhez pedig a BEK 1955-ös megalapítása óta látott és feljegyzett eredmények lehetnek leginkább segítségünkre, és így abban a témában sem kell elmélyednünk, vajon még korábbról mikortól tekinthető elég komolynak a sportág fejlettsége ahhoz, hogy klasszisait egyenrangúan vizsgálhassuk az újabb idők sztárjaival.

A Bajnokok Ligája (és elődje) azért lehet viszonylag objektív kapaszkodónk, mert győzteslistája összehasonlítható számokkal lát el bennünket, és mivel minden évben csak egy befutó volt, egyik korszak sincs (mennyiségi) előnyben a többivel szemben. Azt minden érett szurkoló tudja, hogy más-más periódusok elitgárdáit direktben összeereszteni nem csupán mód nincs, de értelmetlen is lenne, azon a vonalon nem szabad történelmi léptékben gondolkodni, hogy „a modernebb edzésmunka jóvoltából még a mai közepesek is simán levernék a pályán a fél évszázaddal ezelőtti csúcsmenőket, de akár még a 90-es évekbelieket is". Mindenkinek a saját mezőnyében kell kitűnnie, ez így volt, s így lesz.

TARTÓS BEK/BL-DOMINANCIÁK
(legfeljebb tízéves időszakra, legalább két végső győzelemmel)
Klub időszak győzelem döntő elődöntő
Real Madrid 1956–1964(–66) 5* 2 0
Liverpool 1977–1985** 4 1 0
Milan 1989–1995 3 2 0
Barcelona*** 2006–2015 3 0 4
Bayern München 1974–1982 3 1 1
Ajax 1969–1973 3 1 0
Real Madrid 1998–2003 3 0 2
Benfica 1961–1968 2 3 0
Internazionale 1964–1972 2 2 1
Milan 2003–2007 2 1 1
Manchester United 1999–2008(–09) 2 0* 2
Milan 1963–1969** 2 0 0
Nottingham 1979–1980 2 0 0
* = ha nem ragaszkodunk mereven a 10 idényhez, és „megadjuk a 11-e(s)t”, a Real még egy diadallal, az MU pedig még egy döntővel dicsekedhet
** = a tízéves periódus alatt a Liverpool egy UEFA-kupa- (1976), a Milan pedig egy KEK- (1968) trófeával is gazdagodott
*** = a Barcánál még nincs feltüntetve az idei, a nyolcadik adat: ha kikap szombaton, a negyedik, ha nyer, a harmadik helyre lép a rangsorban a szezon eleji hatodikról

Régi idők galaktikusai

Mindezek alapján azt találjuk, hogy az Európa trónját rögtön a kezdetekkor hosszabb időre kisajátító Real Madrid nehezen behozható előnyre tett szert a végső sikerek örökranglistáján. A királyiak kétségtelenül hamar ráéreztek a sorozat ízére, a maguk korában nem akármilyen nemzetközi csillagokat is odagyűjtöttek a spanyol krém (elsősorban Francisco Gento és José María Zárraga, a vége felé Amancio és Pirri) mellé – elég, ha az argentin (születésű) Alfredo di Stéfanót és Héctor Rialt, a francia Raymond Kopát, az uruguayi José Santamaríát vagy a magyar Puskás Ferencet megemlítjük.

Az eredeti galaktikusok: Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás és Gento 1959-ben nyert együtt BEK-et
Az eredeti galaktikusok: Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás és Gento 1959-ben nyert együtt BEK-et

Most azonban nem az abszolút győzelmi rangsorral foglalkozunk, hanem egyes időszakok domináns alakulataival. Márpedig tízéves távlatban – ez egy kézenfekvő időhossz mind a kereksége, mind annak révén, hogy ennyi ideig egy-egy alakulat magja akár együtt maradhat – könnyebb felvenni a blancók rekordjával a versenyt, mivel bármely klub bármikor nekiugorhat egy évtizednyi trófeahalmozásnak, ebben mindenki nulláról indul, az ötvenes években begyűjtött összesített „hendikep" nélkül.

A LEGNAGYOBB REAL-DIADAL (1960, PUSKÁS 4)

Az Anfield mesés évtizede

Így sem egyszerű azonban a feladat. A legközelebb a madridiakhoz eddig a Liverpool jutott, amely majdnem egy dekád hosszan a földrész „királyaként" tündökölt. Nem volt, nem lehetett olyasfajta világszintű kultusza, mint a mai legfőbb szuperkluboknak, nem lévén még mindenhová eljutó műholdas vagy kábeltévé, pláne internet, de még a távoli kontinenseket behálózó globális futballpiac sem, milliónyi mezvásárló drukkerrel a bolygó átellenes részein is. Viszont azokban az években, amikor a hetvenes évek közepétől a nyolcvanasokéig majdnem mindig angol egylet nyerte meg a BEK-et, a „vörösöknek" járt a Number One tekintély.

A Pool későbbi diadalmenetét még a skót Bill Shankly mester alapozta meg a hatvanas években, ám a kupák zömét már korábbi jobbkeze, méltó utóda, az angol Bob Paisley aratta le. Az együttest kevésbé a csillogás és az egyéni statisztikákra (is) licitáló szupersztárok jellemezték, de persze az ellenállhatatlan brit stílusú focigépezetnek is megvoltak a maga húzóemberei: eleinte Kevin Keegan, később Kenny Dalglish (meg Graeme Souness vagy Ian Rush).

Utóbbi három játékos – két skót és egy walesi – remekül illusztrálta az anfieldiek merítési forrásait: majdnem kizárólag „saját" két szigetükről gyűjtötték és vonzották amolyan „félig-meddig" légiósaikat. Ez volt a hamisítatlan brit labdarúgás utolsó fénykora – melynek az 1985-ös Heysel-tragédia és az angol klubok azt követő több éves kitiltása vetett drámai véget.

A Milan 1989–1990-es dicsőségének fő letéteményesei, a három holland tulipán
A Milan 1989–1990-es dicsőségének fő letéteményesei, a három holland tulipán

Páros évtizedekben uralkodnak picit

A fenti kettőn kívül egyetlen csapat sem tudott tízéves viszonylatban ötnél több döntőt, és főleg háromnál több BEK/BL-győzelmet felmutatni. Hagyományos éremtáblarendszer szerint jelenleg a Milan található még a dobogón – érdemes megfigyelni, hogy egyetlen riválisának sem volt olyan sok látványosan eredményes megújulása a nemzetközi porondon, mint a piros-feketéknek. Három nagy korszakuk közül a „három holland tulipánnal" (Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard) fémjelzett Arrigo Sacchi-, majd Fabio Capello-legénység remeklése volt a legerőteljesebb.

TÁRSCSÁSZÁROK
Az egyes „uralmi korszakok" között – mivel azok nem csak győzelmeket foglalhatnak magukba – lehetnek átfedések, de csak három olyan több éves periódus akadt, amikor kettőnél is több csapat emelkedett ki egy időben. Az első volt a legsűrűbb: a hatvanas évek közepén a nagy Real „levezető fázisa" egybeesett az Inter diadalaival, miközben a győzelmein már túl lévő Benfica is még rendszeresen döntőzni volt képes (a Guttmann-átokkal terhelten...), a Milan pedig készült az újabb elsőségére. Ráadásul, bár ez nem derül ki a táblázatból, az MU-nak is az volt az egyik fénykora. A hetvenes évek legvégén a Nottingham duplázott, ám a Liverpool csak rövid pihenőt tartott BEK-menetelésében, miközben otthon mindkétszer megelőzte a Forestet. És még Európa előző urával, a Bayernnel is számolni kellett, hamarosan (ezúttal Csernai Pállal!) újra el is jutott a fináléig. Végül 2006–2007 táján a Ronaldinho-féle Barcelona és a Milan osztozott a hatalmon, de a háttérben ott figyelt a megelőző sikere óta CR köré épülő Manchester United is, amely aztán az olaszokat felváltva átvette a messisedő katalánok első számú vetélytársának szerepét.

Az 1990-es csapatukat a World Soccer magazin által felkért szakírók világméretű szavazása 2007-ben minden idők legjobb klubcsapatának hozta ki, megelőzve a korai nagy Realt is – ez ugyanaz a voksolás volt, amelyről mi is lelkesen olvashattunk annak idején, mert az 1970-es Brazília mögött, és a '74-es, Johan Cruyff-féle hollandok előtt az Aranycsapat végzett a valaha volt második legjobb válogatottként.
Szintén érdekesség, hogy a negyedszázaddal ezelőtti két sikernek még játékosként volt tevékeny részese napjaink egyik sztáredzője, Carlo Ancelotti, míg a fél védelem, Paolo Maldini és Alessandro „Billy" Costacurta még a harmadik nagy időszakban is a zöld gyepen szolgálta a rossonerit (mindenképpen ide kívánkozik egykori hátvédtársuk, Franco Baresi is).

A legnagyobb klubok klubja

Nem terhelnénk a kedves olvasót a szerfelett veretes névsor összes többi egykori legendás nagyágyújának ismertetésével, a táblázatból amúgy is kiderül, hogy a Barcelona idén a milánóiakat előzheti még meg a csak néhány hete lehagyott Bayern Münchenen (Beckenbauer!, Gerd Müller!, Sepp Maier!) és Ajaxon (Cruyff!, Neeskens!) kívül, míg az „elő-galaktikus" Realt (Raúl!, Roberto Carlos!, Hierro!), a Benficát (Guttmann Béla!; Eusébio!), a Grande Intert (Helenio Herrera!; Mazzola!, Facchetti!), a Milan „B-t és C-t" (Nereo Rocco!; Rivera!, illetve Ancelotti!; Pirlo!, Inzaghi!), a Manchester Unitedot (SAF!; Giggs!, Scholes!), valamint a „kétnyári csoda" Nottinghamet (Brian Clough!; Shilton!) már egy ideje maga mögött tudhatja.

E felsorolásnál érdemes megjegyezni, hogy a (valamely) tíz év alatt „csak" egy elsőségig jutó, ezért táblázatunkba nem kerülő csapatok közül a Marcello Lippi- és Del Piero-féle peches Juventus volt a legjobb (1996–2003 között 1+3+1-gyel), és még az utóbbi esztendők Bayernje (1+2+2) emelkedett ki a kétdöntősök tengeréből.

Trónkövetelők, akik máris legendák

A katalán egylet az elődöntős szereplések tekintetében már most rekorder egy évtizedre vetítve, de a gránátvörös-kékeket rég nem elégíti ki ennyi (ha egyáltalán valaha...). Jó előjel számukra, hogy amikor újabbkori történelmük során bejutottak a fináléba, ott már nem buktak el. Rijkaard vezetésével indult ez a sorozat, Pep Guardiola keze alatt teljesedett ki, és most Luis Enrique lehet a „nevető harmadik".

A 2006-os győzelemmel kezdődött a Barcelona utóbbi évtizedbeli BL-sikerkorszaka (Fotó: Action Images, archív)
A 2006-os győzelemmel kezdődött a Barcelona utóbbi évtizedbeli BL-sikerkorszaka (Fotó: Action Images, archív)

Mint a listánkon található többi együttesnél, itt sincs túl sok játékos, aki végig részese tudott lenni egy évtizednyi ragyogásnak (igaz, általában nem is ölelt fel ennyi időt az érintett gárdák szárnyalása), de azért akad: Xavi és Andrés Iniesta már a Ronaldinho-, Deco- és Samuel Eto'o-féle startnál játszott a döntőben (aznap csak csereként ugyan, ám addigra mindketten meghatározó taggá váltak), és ugyanúgy remélhetik ezúttal is a trófea magasba emelését, mint a mostani MSN-formáció ékköve, a már a 2005–2006-os idényben sem peremembernek számító Messi.

Mindenkinek maga felé...

Bár igyekeztünk világos számokkal és logikus elvek mentén képet adni az elmúlt bő fél évszázad legszűkebb európai klubelitjéről, a teljesen pontos összehasonlítást nemcsak a futball fejlődése, változása nehezíti, hanem az is, hogy a korábbi évtizedekben a győzteseknek a kiírás „hibájából" még kisebb mezőnyön, kevesebb riválison kellett átverekedniük magukat a csúcsig.

Éppen ezért ha a Barcelonának mégis fejet kell majd hajtania a nem lebecsülendő Juventus előtt, akkor is vitathatatlan a helye az all time best-jelöltek között. Akárcsak az éllovas Real Madridnak és a többieknek ott elöl. Ami biztos, hogy úgyis minden generáció szemében saját korának hősei lesznek a legnagyobbak – ez az egy, ami nem változik.

A BARCELONA 2011-ES BL-GYŐZELME

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik