A Békaember, a Prágai lokomotív, a Szél gyermeke - a legnagyobb atléták

Ilyen szűk keretek között lehetetlen vállalkozás teljes körűen bemutatni  az olimpiák történetének legnagyszerűbb atlétáit. Sportlegek sorozatunk mostani részében megkíséreltünk összeválogatni legalább néhányat az egészen kivételes tehetségek, egyéniségek közül, akik egészen különleges pályafutást tudhattak magukénak. Most csak a külföldiekkel foglalkozunk, a magyar sportolókról egy későbbi részben emlékezünk meg.

 

Balról: Dorando Pietri, Emil Zátopek és Carl Lewis – hárman a legnagyobbak közül


Az arany nélküli sztár

A néhai Gyulai István, a kiváló sportriporter és sportvezető egyik interjújában azt mondta, minden olimpia egyik legfontosabb kérdése, hogy ki a világ leggyorsabb embere. Valóban a 100 méteres síkfutás az egyik legnagyobb presztízsű szám a teljes olimpiai programot tekintve, de nem szabad megfeledkezni a maratoni futásról, amely különösen az 1908-as londoni olimpiával kezdődően vált fontos eseménnyé, igazi drámák forrásává.

Az első londoni játékokon, 1908-ban kiemelt jelentőségűvé vált ez a szám. A hazaiaknak csak egy volt a fontos, ha nem angol, akkor semmi esetre se amerikai nyerje meg ezt a számot. A befutó helyszíne, a White City stadion zsúfolásig megtelt nézőkkel, és a szpíker rendszeres időközönként beszámolt az állásról.

A sors úgy hozta, hogy Dorando Pietri érkezett meg elsőként. Az olasz hullafáradt volt már. Amint beért a stadionba, a tömeg óriási éljenzésben tört ki, Pietri pedig be is fordult jobbra, ahol reményei szerint rögtön meglátta volna a célt. Ehelyett egy csomó ember állt elé, akik heves gesztikulálással mutatták, hogy balra kellene menni. Pietri elindult a helyes irányba, de váratlanul megállt, majd összeesett. Többen odamentek segíteni, és hősünk ennek köszönhetően tovább is tudott menni, de aztán újra és újra földre zuhant. A legendák szerint Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmes-történetek szerzője is a segítők között volt, de (ahogy Gallov Rezső Londoni olimpiák című kitűnő könyvéből is kiderül) a valóság az, hogy a neves író csak közvetlen közelről figyelte az eseményeket, nem avatkozott közbe.

A támogatásnak köszönhetően Pietri elsőként jutott át a célvonalon. A második helyen érkező, aki történetesen egy amerikai, John Hayes volt, óvott, és végül megkapta az aranyat, Pietrit pedig diszkvalifikálták.

Olasz hősünk egy Alexandra királynétől (VII. Edward felesége) kapott díszes serleggel vigasztalódhatott. No meg az azt követő évekkel.

A nagy versenyszervezők megszagolhattak valamit, mert a későbbi években Hayest, Pietrit és néhány más futót is meghívtak a legjobbakból, hogy különféle viadalokon mérhessék össze erejüket. Nem kis összegeket zsebeltek be így. Pietrinek azonban nem volt szerencséje a pénzzel, vállalkozásai befuccsoltak, és végül 56 évesen, taxisofőrként fejezte be életét 1942-ben.

 PIETRI DRÁMAI BEFUTÓJA LONDONBAN

 

 

 

A Békaember járni tanul
 
Ray Ewryt nem lehet kihagyni, ha meg akarjuk nevezni minden idők legjobb atlétáit. Az amerikai nyolc aranyat nyert, pontosabban nyolc plusz kettőt, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, csak nyolcat ismer el hivatalosan. A maradék kettő az 1906-os, soron kívüli olimpiához kötődik, ezt viszont a NOB a mai napig nem jegyzi.

Az 1873-ban született Ewry nyolc aranyának különlegessége, hogy mindegyiket olyan atlétikai számban érte el, amelyek ma már nem találhatók meg az olimpiai programban. Az amerikai története, merőben szokatlan gyerekkora miatt már az is csodálatos, hogy egyáltalán sportolhatott.

Pont az hozta meg számára a dicsőséget, ami oly sokáig keserűségét okozott neki. A lábai, amelyeket egykoron használni sem nagyon tudott. Gyerekkorában vírus támadta meg a szervezetét, amely megbénította izomzatát, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy örök életére tolókocsiban marad.

Ewry azonban nem adta fel. Saját maga tervezett meg izomerősítő gyakorlatokat, amelyekkel szépen, de sokkal inkább lassan megindult a felépülés felé. Eleinte semmi mást nem akart, csak járni, de már ehhez is nagyot kellett küzdenie. Szó szerint reggeltől estig minden áldott nap edzett, ameddig el nem jött az alvás ideje. Első lépésként megpróbált megállni a két lábán, egyensúlyozva. Majd elérte, hogy fel tudott ugrani egy kissé, ezután egész nap már csak ezt tette.

1890-ben beiratkozott a Purdue Egyetemre, ahol megdöntötte a fennálló világrekordokat helyből magasugrásban, helyből távolugrásban és helyből hármasugrásban. Már 1899-et írtunk, amikor Ray tagja lett a New York-i atlétikai klubnak, ahol a vezetők elhatározták, hogy Ewryt elküldik a párizsi olimpiai játékokra.

A többi már történelem: Ewry az előbb említett mindhárom számban olimpiai bajnok lett. A franciák ámulva nézték gyakorlatait, és a játékok végére meg is kapta a „Békaember” becenevet később pedig „Gumiembernek” is becézték.

Négy évvel később St. Louisban mindhárom számban megvédte címét, majd az első londoni játékokon is szerzett még két aranyat. Stockholmban 1912-ben már reumaszerű fájdalmak gyötörték, ezért nem gyarapíthatta bajnoki címeinek számát.

RAY EWRY, A BÉKAEMBER

 

 

 

Nem volt nála jobb futó

Mi okozhatja azt, hogy minden idők legjobb futója élete vége felé azt mondogassa: „A sport időpocsékolás a tudományhoz és a művészethez képest”?

A finn Paavo Nurmi, a „Repülő finn” nyert kilenc aranyérmet, emellett három ezüstöt is 1920 és 1928 között, ezzel a mai napig a legeredményesebb atléta az olimpiákon. 15 évesen kapta első futócipőjét. Nagy hatással volt rá Hannes Kolehmainen, aki 1912-ben Stockholmban három bajnoki címet (5000, 10 000 és mezei futás) nyert, ezt akarta ő is elérni.

Fantasztikus edzésmódszereiről lett híres. Legjobb éveiben 65 kg társult 174 centis magasságához. A legtöbbször órával a kezében futott, így számolva ki a megfelelő tempót. Vonattal együtt futott, hogy fejlessze gyorsaságát, megfogta az ütközőket, így magasabb sebességet ért el. Gondosan megtervezte edzéseit, a futás mellett a gyaloglást és a sífutást is felvette repertoárjába. Utóbbit azért, mert elmondása szerint azt vette észre, hogy a sífutók lécek nélkül is remekül futnak.

Első olimpiája az 1920-as volt, amelyen három aranyérmet nyert (10 000 méter, egyéni és csapat mezei futás), de még ennél is sikeresebb olimpiája volt Párizs 1924-ben. Aranyérmes lett 1500 és 5000 méteren, 5000 méteres mezei futásban csapatban, egyéniben is nyert mezei futásban, valamint a 3000 méteres csapatversenyben is első lett. Négy évvel később, Amszterdamban 10 000 méteren győzött.

Keményen edzett az 1932-es játékokra, Los Angelesre, meg akarta védeni címét 10 000 méteren, és programjába vette még a mezei maratoni futást. Sokat edzett az olimpiai faluban is, de amikor a versenyekre került sor, közölték vele, hogy nem indulhat, mert profinak nyilvánították. Akkor még az olimpikonok nem fogadhattak el pénzt sportteljesítményükért, ám a svéd Sigfrid Edström, a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség elnöke, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke (későbbi elnöke) kijelentette: Nurmi túl sok pénzt fogadott el utazási költségtérítés címén egy németországi verseny kapcsán, profinak minősül, így nem indulhat olimpián.

Nurmi nem állt le a versenyzéssel, de már csak finnországi viadalokon indulhatott, külföldieken nem. Egészen 1934-ig futott, utána az üzleti élet irányába fordult. Ruhakereskedést nyitott, és építészeti vállalkozásba kezdett. Helsinkiben, az 1952-es olimpián ő gyújthatta meg az olimpiai lángot. 1973-ban hunyt el, államfőknek kijáró temetésben részesítették.

 PAAVO NURMI, A REPÜLŐ FINN

 

 

 

Egy színes bőrű Berlinben

Az 1936-os berlini olimpián egy olyan sportoló lett az atlétikai versenyek legnagyobb sztárja, aki aligha lepődött meg azon, hogy a német állami vezetők nem néztek túlságosan barátian rá. Fekete bőrszíne miatt nem tartozott az olimpiától az árja faj diadalmenetét remélő Hitler kedvencei közé. Ő volt az amerikai Jesse Owens. Aligha lepte meg az ellenséges hangulat, hiszen a „odaát”, a tengerentúlon jó néhány államban gyűlölték még félig-meddig hivatalosan az afroamerikai származásúakat.

Hitler nem tapsikolhatott örömében, hiszen Owens négy aranyat szerzett. Ő volt az olimpia leggyorsabb embere (100 és 200 méter), ő ugrott a legmesszebbre, és a 4x100-as gyorsváltó tagjaként is bezsebelt egy aranyat.

Mind közül a legérdekesebb a távolugrásban aratott diadala volt. A selejtező első két ugrását elrontotta, így a harmadikra mindenképpen nagyot kellett ugrania, hogy döntőzhessen. És itt kell megemlíteni azt a történetet, amely Owenst és a német színekben induló Luz Longot összeköti, és amelynek valódiságát egy sporttörténész kétségbe vonta. A legenda szerint Long tanácsot adott riválisának a technikai kivitelezést illetően. Ezeket Owens megfogadta, és megragadva utolsó esélyét végül sikeresen kvalifikálta magát a döntőbe, ahol nyert is.

NSO-SPORTLEGEK
Felejthetetlen meccsek, botrányhősök és hihetetlen sztorik minden mennyiségben –
a SPORTLEGEK sorozat korábbi részeit az őszi folytatásig  itt olvashatja!

Három évtizeddel később egy Tom Ecker nevű történész azt állította, hogy Owens csak kitalálta az egészet, hogy kedveskedjen Long gyermekének, hogy jó színben tüntesse fel apjának emlékét. Bármelyik verzió is igaz, az biztos, hogy Owens és Long még ott a stadionban, Hitler szeme láttára barátok lettek, és azok is maradtak a későbbiekben. A történettel kapcsolatos furcsaság csak annyi, hogy a kérdéses időpontban Owens már világcsúcstartó volt ebben a számban, márpedig felettébb különös, hogy egy rekordtartónak tanácsokat adjanak a legfontosabb verseny közben…

Ami pedig Owens és Hitler kapcsolatát illeti, a Führer nem fogott kezet az amerikaival, pedig több más győztest ebben a „megtiszteltetésben” részesített. Mindazonáltal Owens így számolt be erről később egy pittsburghi lapnak: „A száz méteren aratott győzelmem után a lelátóra igyekeztem egy interjú végett, és éppen Hitler páholya mellett haladtam el. Ő felém intett, én meg visszaintettem.”

Később még hozzátette: „Roosevelt elnök sem gratulált nekem, nem hívott meg a Fehér Házba, még egy telexet sem küldött.” A rossz nyelvek szerint azért, mert mindössze három hónap volt hátra az elnökválasztásig, és nem akart kockáztatni, azzal, hogy Owensszel mutatkozik a nyilvánosság előtt.

Ami pedig a fent említett világcsúcsot illeti, az 1935-ben felállított rekord 25 évig maradt megdönthetetlen, tovább birtokolta a címet, mint bárki más a szám történetében, tovább, mint a legendás Bob Beamon, aki 23 évig volt csúcstartó (1968-tól 1991-ig).

 OWENS MEGNYERI A 100 MÉTERT BERLINBEN

 

 



Egy vonat Prágából


A cseh Emil Zátopek négy olimpiai bajnoki címet nyert (1948-ban és 1952-ben szerezte ezeket), és Nurmihoz hasonlóan forradalmi edzésmódszerekkel tört a csúcsra. Elismerte Nurmi eredményeit, de részben ellentétes véleményen volt a finn módszereivel. De át is adom a szót Zátopeknek, vagy ahogy elnevezték, a Prágai lokomotívnak:

„Nincs szükség órára ahhoz, hogy gyorsan fuss. Ha érzed magadban az inspirációt, hogy olyan gyorsan fuss, ahogy csak tudsz, jobb, mintha órát tartanál a kezedben. A világháború alatt kezdtem futni, és nem voltak szakkönyvek, amelyek az intervallumos edzésmódszerekről írtak volna, vagy arról, hogy mi az a Fartlek-rendszer.”

„Azt gondoltam, hogy a teljesítményem növelése érdekében képesnek kell lennem gyorsabban futni, és ez nem megy úgy, hogy hosszú távokat teljesítek lassú tempóban, ahogy a többiek teszik. Úgy lehetséges gyorsabban futni, hogy száz-kétszáz méterig teljes erőből futsz. Ötezer métert persze nem lehet végigsprintelni. De ha feloszthatod a távot, futhatsz egy gyors ötszázat, majd egy lassút, majd megint egy gyorsat, és így tovább. Ha tízszer kétszáz métert megnyomsz, az olyan, mintha két kilométert sprinteltél volna.”

Első olimpiai bajnokságát 1948-ban, Londonban nyerte 10 000 méteren. Igazi sztár 1952-ben lett, amikor nem akármilyen mesterhármast ért el. Már győztesnek vallhatta magát ötezren, megvédte a címét tízezren, amikor mindössze egy perccel a maratoni rajtja előtt eldöntötte, hogy ezen a távon is elindul, először életében.

„Arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha megtalálnám a legjobb futót, és tartanám vele a lépést. Nem volt nehéz kideríteni, az újságokban olvastam, hogy az esélyes a brit Jim Peters volt száznyolcvanhetes rajtszámmal. Eleinte előtte haladtam, de amikor kiértünk a stadionból, az élre állt. Nem tartottam szükségesnek, hogy szorosan mögötte haladjak, mindössze látni akartam őt.”

Peters pokoli tempót diktált, Zátopek egy idő után aggódni kezdett, hogy a brit otthagyja őt, és nem lesz képes befogni, ezért felzárkózott hozzá. Ránézett, majd megkérdezte: „Nem lesz ez egy kicsit gyors tempó?” „Nem” – szólt a válasz, és a brit átment az út másik oldalára. Peters nem sokkal később annyira elfáradt, hogy leroskadt az út szélén, és feladta a versenyt. Ezután Zátopek a svéd Gustaf Janssonnal ment együtt, de csakhamar őt is lehagyta, és végül elsőként érkezett a stadionba, és mosolyogva megnyerte a harmadik bajnoki címét is.

 AZ 1952-ES MARATON

 

 



Zátopek 1956-ban Melbourne-ben is elindult, hogy megvédje címét a maratonin, de lágyéksérülése miatt ki kellett hagynia másfél hónapot a felkészülés során, így csak a hatodik helyen végzett.

Zátopek 2000-ben halt meg, 78 évesen. Szobra egyike annak a mindössze négynek, amelyek megtalálhatók az Olimpiai Múzeum kertjében Lausanne-ban. A másik három Pierre de Coubertin, Nurmi és a horvát kosárlegenda, Drazen Petrovic.

A diszkoszvetők fejedelme

Képzeljenek el egy négyszeres olimpiai bajnok sportolót, aki úgy nyerte meg címeit, hogy egyik alkalommal sem tartották őt esélyesnek. Al Oerter volt a világon az első atléta, aki egyazon számban egymás után négy olimpiai bajnoki címet tudott szerezni. Utána is csak egyetlen egy akadt: Carl Lewis.

Na jó, a fenti kijelentés, hogy sohasem volt esélyes, túlzás, de talán nem annyira erős, ha jobban megnézzük Al Oerter pályafutását.

Astoriában született. Persze nem a pesti szállodában, hanem a New York államban található városban. Ideális testalkata volt, versenyzőként 127 kg súlyú és 193 centi magas volt. Első bajnoki címét 1956-ban szerezte, akkor még tényleg nem gondoltak arra, hogy neki kellene nyernie, csak a hatodik helyet birtokolta a nemzetközi ranglistán. A világcsúcstartó amerikai Fortune Godrien volt a favorit, de csak az első sorozat feléig. A 20 éves Oerter rögtön az első kísérletére olimpiai csúcsot dobott, és hiába volt hátra még öt és fél sorozat, már senki sem tudta befogni.

Egy évvel később nagyon súlyos autóbalesetet szenvedett, nem sokon múlt az élete. Egy évig tartott a felépülése, de legalább folytathatta karrierjét. Az 1960-as római olimpián négy sorozat után az akkori világcsúcstartó, a szintén amerikai Rink Babka vezetett. Itt aztán megismétlődött a berlini eset Owensszel és Longgal. Babka észrevette, hogy Oerter technikája nem a legjobb, és ezt meg is mondta neki, és azt is, hogy miként kellene dobnia. Oerter megfogadta a tanácsot, és általános megdöbbenésre olimpiai csúccsal átvette a vezetést, amit már nem is adott ki a kezéből.

Tokióban, 1964-ben szintén az aktuális világcsúcstartóval, a csehszlovák Ludvig Danekkel kellett felvennie a harcot úgy, hogy nem sokkal a verseny előtt a testében elszakadt az egyik porc. Az orvosok azt mondták neki, hogy legalább hat hetet pihenjen, különben belső vérzései is lehetnek. Ez esetben azonban odalett volna az olimpia, így Oerter inkább a versenyzés mellett döntött. Fájdalomcsillapítókat szedve és jeges tömlőkkel a testén odaállt, és ismételten csak általános elképedésre győzött.

Mexikóváros, 1968. Az atlétikai versenyeken Bob Beamon elképesztő távolugró-világcsúcsa mellett Al Oerter szereplése is fő téma. A változatosság kedvéért Oerternek ismét az akkori világcsúcstartóval kellett megküzdenie, az amerikai Jay Silvesterrel, aki azt mondta az általa megnyert selejtező után: „Lehetsz bármilyen jó formában, ha Oerter ellen versenyzel, nem számolhatsz a győzelemmel. Legfeljebb reménykedhetsz benne.” Valamit megérezhetett, mert az ezúttal combsérüléssel is küszködő Oerter a szakadó esőben mindenkit megvert. A viadal három legnagyobb dobása az övé volt.

Ezután visszavonult, de 1976-ban, immáron 40 évesen ismét edzésbe állt. Nem sokkal az 1980-as, moszkvai olimpia előtt 69.46-tal élete legjobbját dobta. Az olimpia válogató már nem sikerült neki, de később az amerikai bojkott miatt amúgy sem indulhatott volt a szovjet fővárosban. Még Los Angelest is megcélozta 48 évesen, de sérülése miatt nem volt esélye bekerülni az amerikai csapatba.

1996-ban Atlantában ő érkezett meg az olimpiai lánggal a stadionhoz.

OERTER MEGÉRKEZIK A LÁNGGAL

 

 



Akit minden sportág akart


Carl Lewis (vagy ahogy atlétikai körökben becézték, a Szél gyermeke) sportolói pályafutásának eredményeit nézve az jut eszembe, hogy a sors mindenképpen azt akarta, hogy az amerikai sikeres legyen. Még mielőtt atlétikai diadalmenete megkezdődött volna, a kosárlabda és az amerikai foci szele is „meglegyintette”. Tényleg fantasztikus karriert tudhatott magáénak.

Már a moszkvai olimpián ott lett volna az eredetileg távolugrásra specializálódott Lewis, emellett a 4x100-as váltóban is szerepet kapott volna, ha nincs a bojkott. Így négy évet várni kellett az ötkarikás debütálásra. Még mielőtt ez bekövetkezett volna, az 1984-es NBA-drafton a Chicago Bulls a 208. helyen kiválasztotta. Vagyis előfordulhatott volna, hogy Michael Jordan csapattársaként pattogtatja a labdát, de Lewis ekkor már inkább a Los Angeles-i olimpiával foglalkozott. Egy hónappal korábban az NFL-es Dallas Cowboys is draftolta az amerikai futball-ligába, de végül sem az NBA-ben, sem az NFL-ben nem játszott soha.

Szerencsére így alakult, mert különben egy páratlan pályafutással lett volna szegényebb a sport(ág). Rögtön a legelső olimpián négy aranyat nyert. Első lett 100 és 200 méteren, a 4x100-as váltóval és persze távolugrásban.

Négy évvel később Szöulban megvédte címét távolugrásban, és Ben Johnson kizárásának köszönhetően 100-on is duplázott. Ezeket sem előtte, sem azóta nem mondhatta el magáról senki.

Barcelonában „sprintcsillaga” kezdett leáldozni, nem került be sem az amerikai csapatba sem 100-on, sem 200-on, viszont a váltóban és távolugrásban megint olimpiát nyert. Tette ezt úgy, hogy utóbbiban sem volt már a legesélyesebb. A válogatón Mike Powell megelőzte, aki egy évvel korábban a tokiói világbajnokságon a sportág történetének egyik legnagyszerűbb párharcában a legendás Beamon-világcsúcsot is megdöntve legyőzte Lewist.

Atlantában már nem várták tőle a távolugrás aranyát, de 35 évesen mégis győzött, és ez kényes kérdést vetett fel. Ez volt Lewis kilencedik aranya, vagyis csak egy kellett, hogy minden idők legeredményesebb olimpikonja legyen. Hátra volt még a 4x100-as váltó, amelynek nem volt a tagja eredetileg, de a szabályok szerint az amerikai atlétikai csapatból bárki tagja lehetett a váltónak akkor is, ha előzőleg nem kvalifikálta magát a válogatón. A váltóban senki sem akarta meghozni az áldozatot, hogy átadja helyét, mivel úgy gondolták, hogy megdolgoztak a helyükért (a 4x100-at végül Kanada nyerte meg).

Bűn lenne elhallgatni, hogy bizonyítottan doppingolt, de hát nagyon kevesen voltak, akik nem éltek valamilyen tiltott teljesítményfokozó szerrel. Lewis még az 1988-as olimpia előtt bukott meg, többféle szert is találtak szervezetében. El is tiltották hat hónapra, de később elfogadták védekezését, miszerint véletlenül használta ezeket a szereket. Lewis így megúszta az eltiltást, és folytathatta a versenyzést.

SZÖUL, 100 MÉTER, GYULAI ISTVÁN KOMMENTÁLÁSÁVAL