HIRDETÉS
S. TÓTH JÁNOS 2019.02.04 16:36

Miklósa Erika útja a Metropolitantől a New York-i maratoniig

A Kossuth- és Liszt-díjas operaénekes a sípoló tüdőről, a New York-i örömkönnyekről és civil elismerések rangjáról.

 

– Kolozsvári és nagyváradi vendégszerepléssel kezdte az évet, a Rigoletto Gildáját énekelte. Erdélyországba is elvitte a futócipőjét?

Persze, a sportfelszerelésem mindig nálam van. Amióta megszületett a kislányom, annyiban változott az edzésprogramom, hogy a férjemmel, Csiszár Zsolttal, aki szintén atléta volt, felváltva futunk. Vagy ha együtt megyünk, visszük a futóbabakocsit. Szuper találmány, bár itt, a Bakonyban azzal sem könnyű haladni, hiszen nemigen akad sík terep.

Fotók: Miklósa Erika albumából

Hétpróbázóként ígéretes sportkarrier előtt állt, de azt sokszor elmesélte, hogy a hosszú távokat csöppet sem kedvelte. Hogyan lett ebből maratoni futás?
– Kiskunhalason nőttem fel, a felkészülési időszakban a város környéki szőlőkben, gyümölcsösökben futottunk tíz-tizenkét kilométert. Arrafelé homokos a talaj, márpedig homokban futni különösen nehéz. Olyannyira nem volt a szívem csücske a hosszú táv, hogy szégyenszemre az is előfordult: „megvesztegettem” a csapattársaimat, hogy ne buktassanak le, s leültem egy fa alá. Akkor csatlakoztam hozzájuk, amikor visszafelé jöttek, így csíptem le néhány kilométert. Aztán a sportkarrierem egy sérülés miatt kettétört. Az izomszakadásból felépültem, ám lelkileg nem tudtam túltenni magam a történteken. Egy kamasznak amúgy is sok baja van a világgal, nekem pedig összedőlt az addigi, biztosnak hitt kis életem, amely arra volt kihegyezve, hogy egyszer olimpiai bajnok leszek. Félelem költözött belém, nem mentek az ugrások, főleg a magasugrással voltak gondjaim. Nem tudtam úgy edzeni, mint korábban, elmaradtak az eredmények, s ezzel párhuzamosan az iskolai jegyeim is romlottak. Apukám mondta is, lányom, ha így folytatod, nem lesz belőled semmi. Amikor szögre akasztottam a futócipőt, azt gondoltam, soha többé nem sportolok. S ez így is volt majd' egy évtizeden át.

Viszont közben berobbant a zenei pályára, tizenkilenc évesen minden idők legfiatalabb magánénekese lett a Magyar Állami Operaházban.
– Az énekesi pályám valóban csodálatosan alakult, mégis eljött a pillanat, amikor nem éreztem magam jól a bőrömben. Allergiás lettem, betegeskedtem, s nem tett jót a budapesti szennyezett levegő sem. Leköltöztem egy bakonyi zsákfaluba, gyönyörű vidékre, és ott újra kedvet kaptam a futásra.

Milyen volt a visszatérés?
Első alkalommal 2.7 kilométer volt a táv. Sípolt a tüdőm, fájt mindenem, egyfolytában dohogtam, hogy mi a csudának hordták össze elém ezeket a hegyeket. Másnap még a kisujjamban is izomlázat éreztem. De tudtam, minden fejben dől el, s csak azért is újra nekivágtam. A vadászlesek közötti kis kört céloztam meg, s megfogadtam, nem állok meg. Egy-két hónap alatt eljutottam a nagy körig; előbb 5.3, majd 6.7 kilométerig. Mellette tornásztam, s ha itthon voltam, a faluban hetente háromszor alakformáló tornát tartottam a helybéli nőknek. Ám innen még mindig messze volt a maratoni.

 

S mi jelentette a végső motivációt?
Az első lépés a 2004-es olimpiai fáklyás váltófutás volt. Az egykori atléta, Facskó István, a Samsung magyarországi akkori igazgatója keresett meg, hogy legyek tagja az újságírókból és közéleti személyiségekből álló magyar csapatnak. Mások mellett Schmitt Pállal, Aján Tamással, Kovács „Kokóval” és Besenyei Péterrel együtt vihettem a lángot. A futás előtt megemeltem a napi adagomat, már a kutyáimmal versenyeztem az erdőben, s ettől alaposan javult a teljesítményem. Aztán 2011-ben váratlanul meghalt az édesapám, aki futballbíró volt, és szeretett futni. Elhatároztam, hogy az ő emléke előtt tisztelegve lefutom a maratonit. Nincsenek véletlenek: a Népstadionban egy rendezvényen megismerkedtem Molnár Zoltánnal, a létesítmény korábbi igazgatójával, a MOB akkori főtitkárával, aki maga is kiváló atléta volt. Kértem, ajánljon valakit, aki ír egy rám szabott edzéstervet; azonnal felajánlotta, hogy majd ő felkészít. Innen datálódik a barátságunk. Igaz, arról mindenképpen le akart beszélni, hogy New Yorkban fussak, mondván, ne a legnehezebb versennyel nyissak, ám nekem az a város a szívem csücske, ott ért csúcsra a nemzetközi karrierem. Szerettem volna, ha én lehetek az első, aki nemcsak énekelt a Metropolitanben, de le is futotta a maratonit New Yorkban.

A gyakran látássérült társsal is futó (lent) Miklósa Erika 2013-ban mosolygósan teljesítette a New York-i maratoni távját, hogy még boldogabban érjen célba


Milyen volt a célba érkezés?

– Sírtam a boldogságtól. Óriási önbizalmat adott, hogy egy eredetileg kilátástalannak látszó, valahol emberfeletti vállalást teljesítettem. A maratoniban nem a fizikai megpróbáltatás a legnehezebb, hanem az, hogy az ember le tudja győzni önnön korlátait. Az a másfél év, amit előtte végigcsináltam azért, hogy lefuthassam a 42 195 métert. Ráadásul úgy kellett felkészülnöm New Yorkra, hogy ne menjen a művészi teljesítményem rovására, hiszen nekem a próbákon és az előadásokon is nagy fizikai munkát kell elvégeznem. Négy óra körül futom a maratonit, egy amatőrnél szerintem ez jó teljesítmény.

Egyszer azt nyilatkozta, operaénekesként „mindig vállaltam, hogy ezen a pályán totális kívülállóként, magányos farkasként vagyok jelen”. Mit szól a szakma a futószenvedélyéhez?
– Biztos vannak, akik bolondnak tartanak, ugyanakkor sokan iron womanként emlegetnek. Elsősorban annak örülök, hogy sokakat sikerült rávennem a futásra. Nagy öröm, hogy az Operaház tucatnyi csapattal indul a Spar-maratonin, és elég szépen teljesítünk. Énekesek, kórustagok, statiszták, zenészek, mind együtt futunk. De amire talán a legbüszkébb vagyok, hogy Batta András zenetörténész professzor urat, akivel együtt zsűrizünk a Virtuózokban, s akivel Partitúra címmel közös kulturális felfedező-sorozatunk van a Duna Tv-ben, meg tudtam győzni arról, hogy túl a hatvanon érdemes elkezdenie sportolni. Amióta fut, mintha kicserélték volna. Miként annak is nagyon örültem, amikor egy előadás után megkeresett Balog Zoltán miniszter úr felesége, s elmesélte, a férje azt követően vett futócipőt, hogy egy korábbi koncertemen a dalok közti moderálás során a mozgás szépségét ecseteltem. Van a férjemmel egy Ultrabalaton-futócsapatunk, Batta András és Balog Zoltán is tagja.

 

Minap a Nők Magyarországért Klub parlamenti összejöveteléről közös fotót tett ki a közösségi oldalára a kétszeres olimpiai bajnok vívó Nagy Tímeával. Már megbékélt azzal, hogy az ön életéből kimaradt az olimpiai siker?
– Jaj, dehogy, a mai napig elszorul a szívem, ha erre gondolok! Titokban nagyon vágytam rá, hogy a dobogó tetején énekelhessem a Himnuszt. Ez atlétaként nem jött össze, énekesként ellenben igen, az opera világában nemigen lehet magasabbra jutni annál, ahová eljutottam.

Viszont a két műfaj mégiscsak találkozott azzal, hogy 2012-ben nemzetközi fair play díjat kapott.
– S tavaly decemberben Novák Katalin államtitkár asszonytól átvehettem a Pro Voluntaris-díjat. A Kossuth- és a Liszt Ferenc-díj is nagy öröm, éppúgy, mint a Prima Primissima-elismerés vagy a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, ám ezeket a szakmai munkámért kaptam, mindazért, amit elértem. A civil és karitatív tevékenységét azonban nem hirdeti az ember, ezek a lényéből, a személyiségéből fakadnak. A nemzetközi fair play díjat annak kapcsán ítélték nekem, hogy támogatom a vakok és gyengén látók sportolását, a Pro Voluntaris-díj pedig az önkéntes tevékenység társadalmi elismerése.

A pódiumon és Mozart Varázsfuvolájában, legendás szerepében, az Éj királynőjeként (fent) is elkápráztatta a közönséget


Mikor lenne boldogabb, mondjuk, 2032-ben: ha Bíborka lánya a Metropolitan színpadán énekelne, vagy az olimpiai dobogó tetején állna?

Nekem mindegy, a lényeg, hogy boldog legyen. Egy biztos, mindkettőre megkapja az esélyt. Bőven van ideje dönteni, hiszen még csak négyéves lesz. Noha sok időt tölt színházi közegben, egyelőre jobban vonzódik a sporthoz. Néztük a rövid pályás gyorskorcsolyázókat a tévében, s nagyon megtetszett neki, mondtam is Molnár Zoltánnak, aki jelenleg a városligeti Műjégpályát üzemeltető társaság ügyvezetője: „Zolikám, készülj, megyünk hozzátok korizni!” Volt már velünk biatlon világkupaversenyen is Norvégiában, ugyanis az oslói fellépésemet úgy igazítottam, hogy láthassuk a sílövőket; Johannes Bö rajongói vagyunk, s korábban nagyon szurkoltunk Tora Bergernek is. Kedvencünk a teniszező Rafa Nadal is, vigasztalhatatlanok voltunk, amikor a minap kikapott a melbourne-i döntőben. Egyébként arra készülök, ha kitavaszodik, elviszem a kislányunkat Fehérvárra az Alba Regia Atlétikai Klubba, amelynek alelnöke vagyok. Tartunk négy-öt esztendős kicsiknek játékos foglalkozásokat, remek edzőnk van; hadd szokja a közeget. A férfi kézilabda-világbajnokság amúgy is megerősített abban, hogy bármilyen sportágat űz az ember, valamennyinek az atlétika az alapja. Manapság hiába technikás egy játékos, ha nem elég atletikus, nem érvényesülhet. Nem véletlenül vívta a dán és a norvég csapat a döntőt.

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. február 2-i számában jelent meg.

2019.02.15 03:04:01

Atlétika nemzetisport.hu

A 9-szeres olimpiai bajnok amerikai szupersztár gyakorló nagypapa, kétéves unokája a legjobb dolog az életében.

2019.02.14 17:36:44

Atlétika VINCZE SZABOLCS

A díjátadó díszvendége köszönőviszonyban van Ben Johnsonnal.

2019.02.13 10:00:36

Atlétika nemzetisport.hu

Ez a 35. kiírás, a skóciai Glasgow másodszor házigazdája a viadalnak.

2019.02.12 09:10:35

Atlétika SZPRESS HÍRSZOLGÁLAT

„Több neves atléta hanyatt-homlok elmenekült, máshová ment versenyezni, mert tudta, hogy…”

2019.02.01 18:32:30

Atlétika S. TÓTH JÁNOS

A világhírű operaénekesnő hétpróbázóként álmodott olimpiai bajnoki aranyéremről.