Megérdemelt csoda Barcelonában – Alex Ferguson és a történelmi triplázás

Nagy ZsoltNagy Zsolt
Vágólapra másolva!
2022.01.28. 15:24
null
1999. május 26., Barcelona: a Manchester United 31 év után nyerte el ismét a BEK-/BL-trófeát (Fotók: Getty Images)
A nyolcvanéves Sir Alex Ferguson élete igazi kalandregény. A Manchester United legendás menedzserének labdarúgó- és edzői pályafutását bemutató sorozatunk harmadik része az 1999-es történelmi triplázáshoz vezető utat idézi fel.


Alex Ferguson Manchester United kispadján töltött első évei viszontagságosnak tűnhetnek, ám mivel a csapat a szerződtetésekor már 19 éve nem nyert bajnoki címet, nemigen támasztottak nagy elvárást vele szemben. Amikor 1986 novemberében az Aberdeen skót sikeredzőjeként rábólintott a váltásra, a Matt Busby irányítása alatt elért manchesteri diadalok – öt bajnoki cím, két FA-kupa-siker, 1968-as BEK-győzelem a legendás Bobby Charltonnal a pályán – kezdtek feledésbe merülni, a mérsékelten erős keret miatt a csapat a bajnoki versenyfutás helyett inkább arra koncentrált, hogy a kieséses versenysorozatokban jól szerepeljen. Az angol élvonalban mutatott gyenge szereplés azért lassan kikezdte a drukkerek türelmét, így az FA-kupa megnyerése 1990-ben a legjobbkor jött.

„Sohasem tudhatjuk meg, mennyire álltam közel a kirúgáshoz, mert ilyen indítványt végül nem terjesztettek a United igazgatótanácsa elé, de ha akkor nem győzünk a Crystal Palace ellen, a szurkolótáborunk biztosan megfogyatkozott volna – vallott a történtekről önéletrajzi könyvében Ferguson. – Megnyertük tehát a kupát a Wembleyben, s azután már csak szép idők következtek. Végre fellélegezhettünk, s megerősödött az a meggyőződésem, hogy csodálatos klubnál dolgozom, amellyel nagy sikereket lehet aratni. Igaz, a trófea megszerzésének másnapján azt írta rólam egy újság: »Oké, bebizonyította, hogy tud kupát nyerni, most már mehet haza Skóciába.«”

Sok tehetséges edző pályafutása bicsaklik meg amiatt, hogy élete nagy lehetősége felkészületlenül éri, de Ferguson nem tartozott közéjük. Glasgow munkásnegyedében felnőve, harmincas éveiben ivókat üzemeltetve jól ismerte az emberi természetet, a skót harmadosztályú East Stirlingshire kispadjáról indulva pedig végigjárta a szamárlétrát. Céltudatossága a kellő tapasztalattal párosulva garancia volt az eredményességre, a sikerhez már „csak” meg kellett találnia a megfelelő játékosokat.

Az 1990-es FA-kupa-győztes keretre lehetett építeni, a Bryan Robson, Gary Pallister, Mark Hughes, Paul Ince, Steve Bruce nevével fémjelzett gárda bárkivel felvette a versenyt, hiányzott azonban az utolsó láncszem, a világklasszis, aki nemcsak mérkőzéseket, bajnokságokat is képes eldönteni. Ferguson sokáig hiába keresgélt, ám amikor 1992 januárjában a Leeds United színeiben Éric Cantona berúgta a Premier League ajtaját, felcsillant a szeme, és amint az öntörvényű francia zseni klubon belüli balhéi miatt novemberben átigazolhatóvá vált, lecsapott rá.

Döntése hamar kifizetődött. A United 1992–1993-as idénye a francia érkezése előtt csalódást keltően alakult, a csapat a listavezető Norwich City, valamint a bajnoki címre jóval esélyesebb vetélytársai, a Blackburn Rovers és az Aston Villa mögött kullogott. Cantonával szinte azonnal összeállt a támadójáték. Gólokat szerzett, gólpasszokat adott, és mivel teljesítményével bőven kompenzálta kihágásai súlyosságát (a Leeds otthonába visszatérve például leköpte volt csapata egyik szurkolóját), az Old Trafford közönsége megőrült érte. A csapat szárnyalt a vezérletével, és az idény végén tízpontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot, 1967 óta az elsőt.

„Te jó ég, azt az ünneplést, az autómból sem tudtam kiszállni! – emlékezett vissza az 1993-as eseményekre önéletrajzi filmjében Ferguson. – Azért mentem a stadionhoz, hogy készítsünk néhány fotót a trófeával, de az örömittas tömegtől mozdulni sem bírtam. Hihetetlen, milyen sokat jelentett a szurkolóknak az a siker. Huszonhat évi vágyakozásnak vetettünk véget, ha azt mondom nekik, én akarok lenni az elnök, szerintem közfelkiáltással ott, helyben megválasztanak.”

1992: Eric Harrison „fi ókái”, Giggs, Butt, Beckham, Gary és Phil Neville, Scholes
1992: Eric Harrison „fi ókái”, Giggs, Butt, Beckham, Gary és Phil Neville, Scholes


Ameddig Cantona a Unitednél volt, borítékolni lehetett a bajnoki címet, az egyedüli kivételt a Premier League 1994–1995-ös kiírása jelentette, amikor a francia a Crystal Palace elleni bajnokin megelégelte a sorozatos szurkolói beszólásokat, és karaterúgással vett elégtételt az egyik drukkeren (bővebben keretes írásunkban). Tettét a liga nyolc hónapos eltiltással büntette, ami erősen befolyásolta a bajnokság kimenetelét, a United egy ponttal a Blackburn mögött végzett. Fergusonnak az eredmény kudarccal ért fel, ennél fontosabb volt viszont, hogy Cantonát meggyőzze a folytatásról. Támadója elkeseredésében hazautazott Franciaországba, és megfordult a fejében, hogy visszavonul. Abban, hogy nem így történt, a menedzser feleségének is hatalmas szerepe volt.

„Amikor a Crystal Palace ellen történtek után hazamentem, azt mondtam Cathynek, soha többet nem akarom látni Cantonát – idézi Fergusont a manutd.com. – Ő rám nézett, és csak annyit válaszolt: »Nem hittem, hogy ilyen könnyen feladod«. Erre fogtam a telefont, szállást foglaltam Párizsban, felhívtam Cantona ügyvédjét, és odarepültem. A sajtó természetesen mindent kiszagolt, a repülőtéren menekülnöm kellett előle. Egy fickó segített, merre menjek, miközben két bukósisakot fogott a kezében. Ahogy kiértünk a várócsarnokból, motorra ültünk, tiszta stresszben voltam, ahogy húzta a gázt, de elvitt a hotelbe, ahol Éric már várt rám, és megbeszéltünk mindent.”

Cantona 1997 májusában, újabb bajnoki címmel a tarsolyában intett búcsút a Manchester Unitednek, és jelentette be visszavonulását, Ferguson azonban nem esett kétségbe. Akkor már a keze alatt dolgozott a '92-es osztály, vagyis a klub saját nevelésű futballistáinak hat akkori legjobbja: David Beckham, Gary Neville, Nicky Butt, Paul Scholes, Phil Neville, Ryan Giggs. A fiatalok nevelésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Eric Harrison edző, aki 1992-ben megnyerte velük az FA Youth Cup utánpótlástorát (a kivétel Phil Neville, aki az 1995-ben győztes csapat kapitánya volt, valamint Paul Scholes, aki az 1993-ban elveszített döntőben lépett pályára), és meggyőzte a menedzsert, hogy mihamarabb adjon nekik esélyt a felnőttek között.

„Tizenhárom éves koruktól láttam őket felnőni – írja önéletrajzi könyvében Ferguson. – Kemények voltak, olyan a fajták, akik utálnak veszíteni. Együtt haladtak velem az úton, és védelmezték a klub működési elveit. Nagyszerű példái annak, hogy a klub edzői milyen nagy tettet vittek véghez a kinevelésükkel, és annak a felemelkedésnek is, amit egy játékos átélhet. A jelenlétük minden tizenkilenc éves újonnan érkezőnek azt üzente: »Ezt te is meg tudod csinálni! A következő Cantona itt játszik a mi akadémiánkon, a mi edzőpályánkon.« A klubot, amíg ott voltam, mindig a nagy futballistákért ismerték el, kezdve Bryan Robsontól Cantonán át Cristiano Ronaldóig. De nem ők, hanem a saját nevelésű játékosaink adták a Manchester United lelkét.”

Sikeréhes fiataljaival a skót menedzser előtt új távlatok nyíltak meg, ráadásul a kerethez évente jobbnál jobb játékosok csatlakoztak: Andy Cole, Ole Gunnar Solskjaer, Teddy Sheringham és Dwight Yorke. Az 1990-es években nehezen lehetett tartani a lépést a Uniteddel – 1996 és 2001 között csak a fő rivális, Arsene Wenger irányította Arsenalnak sikerült megkaparintania egy bajnoki címet –, a „vörös ördögök” uralma az 1998–1999-es idényben vált teljessé, amikor történelmi triplázással a bajnoki címet, az FA-kupát és a Bajnokok Ligáját is megnyerték. Legemlékezetesebb vitathatatlanul a nemzetközi kupaszereplésük, miután csoportjukban a második helyen végeztek, a negyeddöntő párharcában az Internazionalét (3–1), az elődöntőben a Juventust (4–3) múlták felül, hogy a döntőben a Bayern Münchennel találkozzanak.

CANTONA A FEJMOSÁST IS MEGÚSZTA

Alex Ferguson mindig is szerette azokat a játékosokat, akik kiemelkedő futballtudásuk mellett az egyéniségükkel is eltértek az átlagtól, így nem csoda, hogy Éric Cantonát az első pillanattól kedvelte, és a legsúlyosabb kihágását is elnézte neki. A Manchester United 1995. január 25-én a Crystal Palace otthonában vívott bajnoki mérkőzést, amikor Cantonát a második félidő elején kiállították. Ahogy sétált a pálya szélén az öltözőbe, az egyik hazai drukker lerohant a nézőtér felső soraiból és válogatott szidalmakat ordított felé, amire az amúgy is felfokozott idegállapotban lévő futballista karaterúgással válaszolt, majd ököllel is odacsapott. Miután a mérkőzés a bajnoki versenyfutás szempontjából csalódást keltő 1–1-es döntetlennel zárult, Ferguson őrjöngve rontott az öltözőbe.
„Összenéztünk, és arra számítottunk, hogy Cantona most jól megkapja a magáét – idézi Lee Sharpe, a United támadója visszaemlékezését a goal.com. – Mielőtt a menedzser megérkezett volna, az asztalon aláírásra váró pólók és labdák voltak, mellettük tálcára készített szendvicsek és teáscsészék. Ahogy belépett az ajtón, mind szanaszét röpült, a tea leforrázott, a nyakamból tojásdarabokat szedtem ki. Aztán jött a fejmosás: »Rohadék Pallister, nem tudsz egy normálisat fejelni, nem tudsz szerelni sem! Incey, hol a fenében voltál védekezésben? Sharpey, esküszöm, a nagyanyám gyorsabban fut nálad! Holnap reggel kilenckor az edzőpályán találkozunk, a beleteket is kihajtom. És, Éric… Nem szabad ilyen felelőtlenül viselkedni, fiam!«”

Cantona rátámad a nézőre


A május 26-án Barcelonában rendezett mérkőzés eséllyel pályázna a minden idők legsokkolóbb BL-fináléja címre, amelyen a manchesteriek szinte végig borzalmasan teljesítettek. Ferguson nem tudta hatékonyan megoldani az eltiltott Scholes és Roy Keane pótlását, ráadásul csapata már az 6. percben hátrányba került. A szünetben mégis igyekezett higgadt maradni.

„Bejött, és próbált felrázni minket – emlékezett a Manchester Evening News oldalán Sheringham.– Megkérdezte, hogy ugye láttuk a trófeát a félpályánál. Mert ha nem változtatunk valamit sürgősen, talán sohasem érinthetjük meg. Tudatosítani akarta, hogy ez életünk esélye, ezért mindent adjunk bele. A végletekig menjünk el, hogy megnyerjük a mérkőzést.”

A második félidő sem kezdődött jól, a Bayern többször lezárhatta volna a meccset, az utolsó 20 percben azonban a müncheniek támadás helyett az eredmény őrzésére törekedtek, és ez lett a vesztük. Ferguson kifigyelte, hogy kollégája, Ottmar Hitzfeld mindig lehozza Alexander Zicklert, amikor be akarja biztosítani a győzelmet, és középre tömöríti a csapatát, ami azt jelentette, hogy a szélek megnyílnak. Átállt háromcsatáros játékra, pályára küldte Sheringhamet és Solskjaert, és a terv bevált. Bár alig volt idő hátra, csapata átvette a játék irányítását, és Beckham szögletét követően Sheringham révén a 91. percben egyenlített. A kispadoknál azonnal elkezdtek készülődni a hosszabbításra, Ferguson azonban leintette az övéit, mondván, még nincs vége a mérkőzésnek. Igaza lett, két perccel később Solskjaer talált a müncheni kapuba, és a Manchester United nevét gravírozták a Bajnokok Ligája trófeájára.

„Mindig kockáztattam – írta önéletrajzi könyvében Ferguson. – A tervem csak annyi volt, hogy semmi pánik az első hetvenöt percben. Türelem az utolsó negyedóráig, de akkor aztán őrült lelkesedéssel kell játszani!”

A sokkoló manchesteri győzelem hírét az egész világ felkapta, a Barcelonából hazatérő hősök hatalmas tömegnek mutatták be büszkén a Bajnokok Ligája trófeáját. Fergusont további megtiszteltetés érte, a Buckingham-palotában tartott ünnepség keretében II. Erzsébet angol királynő lovaggá ütötte. A skót gyári munkásból lett menedzsert ezután hivatalosan Sir Alexander Fergusonnak kellett szólítani, amit hatalmas megtiszteltetésként élt meg, és ugyan 57 évesen, pályafutása csúcsán megfordult a fejében a visszavonulás gondolata, még 14 év és számos siker volt hátra menedzseri karrierjéből.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 22-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik