NHL: feketeként a ligában – Subbanéknál semmi sem lehetetlen

– Mi az, ritka, mint a fehér holló?
– A fekete hokis.

És tényleg: ha arra kérnénk olvasóinkat, nevezzenek meg egy afroamerikai jégkorongozót, a legtöbben bizonyára gondban lennének. Akik nem, azok viszont jó eséllyel Pernell-Karl Subbant, ismertebb nevén P. K. Subbant mondanák.

NYARALÁS HELYETT CSALÁDI KORIZÁS

„Szülőként csak annyit akartunk, hogy a gyerekeinknek jó legyen. Amikor a srácok kicsik voltak, soha nem dúskáltunk a javakban, még csak nyaralni se mentünk együtt sosem, mert nem engedhettük meg magunknak – helyette korcsolyáztunk, együtt, az egész nagy család. P. K. rengeteget korizott, aztán Malcolm és Jordan is, de még a lányok is. Hát így kezdődött nálunk ez az egész hokidolog.”

De fogalmazhatott volna úgy is „Subban papa”, azaz Karl Subban, hogy így indult az ő kis családi hokisdinasztiájuk.

Ebben az esetben tényleg nem túlzás azt mondani, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány igazán jó színes bőrű jégkorongozó játszik jelenleg a világ legerősebb jégkorongbajnokságában, az NHL-ben. Némi töprengés után a winnipegi Dustin Byfuglient, a philadelphiai Wayne Simmondst, a San José-i Joel Wardot, esetleg a félig nigériai Kyle Okposót, no meg a nagy öreget, Jarome Iginlát említhetnénk.

No meg persze Subbant, aki posztján történetesen a liga és a világ egyik legjobbja.

A 28 esztendős korára olimpiai bajnok, Stanley-kupa-döntős, az NHL legjobb hátvédjének is megválasztott bekk Kanadában született, Torontóban, ahol legalább hobbiszinten mindenki korcsolyázik és/vagy jégkorongozik, még az is, akinek nem ez a „fő” sportja – így volt ez Subbanéknél is. Pedig ez esetükben korántsem lett volna magától értetődő, hiszen a szülők a hetvenes években vándoroltak át Kanadába, méghozzá Jamaicából, ahol azt se tudják, eszik-e vagy isszák a jégkorongot – legfeljebb a bobozásról hallottak, ha már jég… Ettől függetlenül igazi sportcsalád az övék. Az édesapa és a legidősebb lánygyermek, Nastassia is kosárlabdázott, nem is akárhogy: előbbi a Lakehead Egyetem, utóbbi a torontói York Egyetem kosárcsapata történetének legjobb pontszerzői közé tartozott. Szabadidejükben azonban korcsolyázással kapcsoltak ki: a jamaikai bevándorlókként öt gyermeküket tisztes szegénységben felnevelő szülők drága nyaralások és európai körutak helyett a közös családi csúszkálás élményével tudták megajándékozni gyerkőceiket, ez pedig valószínűleg mindennél többet ért. Olyannyira, hogy a három fiú, Pernell-Karl, Malcolm és Jordan egy idő után teljesen a jég rabja lett, és egy szinttel feljebb lépve jégkorongozónak álltak – ma közülük ketten az NHL-ben játszanak, a harmadik pedig úton van oda.

MARADT AZ, AKI MINDIG IS VOLT

„Óriási hatással volt az életemre és a pályafutásomra. És nemcsak ő, édesanyám is. Nagyszerű szülők gyermekeként nőhettem fel a két bátyámmal és a két nővéremmel együtt, kiváltságosnak érzem magam, hogy ennyi időt és energiát szenteltek a gondoskodásunkra, nagyon hálás vagyok nekik” – mondta P. K. néhány héttel ezelőtt, amikor az egyik interjúban felemlegették neki a kezdeteket; azt, hogy amikor az édesapja elé állt, és kijelentette, ő bizony jégkorongozni szeretne, a papa kisebb gyűjtésbe kezdett, majd az adományként kapott felszerelésben úgy küldte fel fiát a jégre, hogy nem is volt benne biztos, egyáltalán jól adta-e rá…

„A legfontosabb dolog, amit az évek során felfedeztem, hogy a gyermekeid szeretnének veled lenni. A szeretet és a biztonság mellett az időd a legfontosabb, amit adhatsz nekik. Ezek a pillanatok örökre velük maradnak. P. K. is tudta ezt, így amikor a torontói Nathan Phillips Jégcsarnok nyitott, mi ott voltunk a feleségemmel, Mariával” – mondta a papa, aki a családi sikertörténetet már könyv formájában is megírta „How we did it” (Hogyan csináltuk) címmel – elvégre nem túl gyakori az, hogy egy család három gyermekét is draftolják az NHL-be úgy, hogy a szülők néhány évvel azelőttig azt se tudták, mi fán terem a hoki…

P. K.-t 2007-ben választotta ki a Toronto nagy riválisa, a Montreal Canadiens, de a mindig vidám, extravagáns fekete srác hamar berobbant a köztudatba: kifogástalan, kőkemény védekezése és ponterős játéka mellett személyiségével is a szurkolók kedvencévé vált. A rendre szándékosan borzalmas öltönyökben és kalapokban, fülig érő szájjal mutatkozó sztár sosem felejtette el, honnan jött: rengeteget jótékonykodik, hiszen van miből – megdolgozott érte! –, közben mégis ugyanaz az közvetlen srác maradt, aki mindig is volt. A mai napig van, hogy egyszerűen kisétál a szurkolók közé lepacsizni néhány lurkóval, de olyan, telefonnal készített videót is tettek már fel róla a netre, amin látszik, hogy csak úgy spontán beáll játszani néhány utcai hokis gyerek közé, azok legnagyobb elképedésére és boldogságára.

A LEGJOBB, A KAPUS ÉS A FELTÖREKVŐ

P. K. ma már a Nashville-ben játszik, miután 2016-ban helyet cserélt a másik védőklasszissal, Shea Weberrel, de természetesen a country fővárosában is imádják, főleg mióta oroszlánrésze volt abban, hogy a liga egyik legjobb szurkolótáborával bíró csapat tavaly története során először bejutott a Stanley-kupa döntőjébe (amelyet végül a címvédő Pittsburghgel szemben bukott el).

Öccse, Malcolm azóta szintén bemutatkozhatott az NHL-ben: az elképesztő újoncidényt futó – hatvan meccs után ligaelső – Vegas Golden Knightsban alkot megbízható kapuspárost a háromszoros bajnok Marc-André Fleuryvel, a szezonban eddig 16 meccsen több mint 91 százalékos hatékonysággal véd (a fekete hokikapus meg aztán még a fehér hollónál is ritkább!). A legfiatalabb fiút, Jordant a Vancouver Canucks draftolta még 2013-ban, ő jelenleg az NHL tartalékbajnokságának számító AHL-ben hokizik – azaz neki is egyetlen lépés már csupán az elit.

A jamaicai gyökerekkel együtt a karibi lazaságot és a pozitív életfelfogást is magába szívó P. K. sem kerülhette ki a mostanság kötelező kérdést: nemrég nekiszegezték, érte-e bármiféle hátrány hokikarrierje során a bőrszíne miatt, de ő erre is rendkívül korrekt választ adott. Mint mondta: „Sok minden volt, amit nem éreztem fairnek, de biztos vagyok benne, ha az NHL hétszázhúsz játékosát megkérded, nekik is lesz egy listájuk arról, amit nem kaptak meg, vagy amit szeretnének megváltoztatni. Valójában nem tudjuk, mi miért történik velünk, csak leszegjük a fejünket és dolgozunk, majd begyűjtjük a gratulációkat, ha valami sikerült. Nem panaszkodhatom: van egy olimpiai aranyam, egy Norris-trófeám, és én vagyok a legjobban fizetett védő. Szóval igen, sok gátló tényezővel szembesültem, de nincs okom panaszra, és továbbra is próbálom megteremteni a legjobb lehetőséget – ezért dolgozom nap mint nap.”

Így is lehet – P. K. Subban és családja tényleg példa lehet mindenki előtt.