NFL: „A pipogya ellenfél megérkezett a városba!” – 0–73 lett a vége

Vágólapra másolva!
2017.12.08. 09:12
Hetvenhét évvel ezelőtt a megsértett Chicago úgy elverte a Washingtont az NFL nagydöntőjében, hogy még a labdák is elfogytak – azóta sem volt ilyen mérkőzés.

 

Mivel minden jó történethez kell egy jó sértés, legyen szó a Cyranóról vagy a Lear királyról, minden idők legsimább NFL-mérkőzésének (amely ráadásul egy 73–0-ra végződött bajnoki döntő volt, és csak szerencsével alakult ilyen szorosan...) története is egy sértéssel kezdődik.

A sértés egy George Preston Marshall nevű üzletember szájából hangzott el 1940-ben, aki a Washington Redskins amerikaifutball-csapatának alapítója és tulajdonosa volt 1932 óta, továbbá legendás újító és reklámszakember, valamint érdemes rasszista, akire végül az Egyesült Államok főügyésze és belügyminisztere együtt kellett rápirítson, hogy ne gyűlölje annyira a feketéket. Szóval, minimum érdekes és vegyes megítélésű figura, akiről egyszer meg fogunk még emlékezni ebben a cikkben. Most azonban elég annyit tudni róla, amennyit az 1940-es NFL-bajnokság Chicago Bears elleni alapszakaszmeccsét követően mondott.

EGY CSOMÓ SÍRÓS KISGYEREK

Ez a találkozó valódi rangadónak számított a liga két legjobb együttese között, és Marshall csapata, a Redskins végül 7–3-ra nyert. A meccs végén azonban volt egy kis felfordulás, a Bears egyik játékosa ugyanis elejtette a győzelmet jelentő passzt, de a csapat edző-alapító-tulajdonos-exjátékosa, az NFL-legenda George Halas és focistái azt reklamálták, hogy a washingtoniak szabálytalankodtak, csak a bírók ezt nem vették észre. A találkozó után Marshall (aki egyébként is fura szeretet-gyűlölet viszonyban volt kedves ellenségével és tisztelt, de utált riválisával, Halassal) azt nyilatkozta az újságoknak: „A Bears? Feladós típusok, akik nem tudnak veszíteni. Egy csomó sírós kisgyerek. Ha bajba kerülnek, feladják a harcot.”

Na, ha valamit, ezt nem kellett volna.

Három héttel az emlékezetes összecsapás után (és hetvenhét évvel ezelőtt, 1940. december 8-án) ugyanis ismét találkozott a két együttes, csak már az NFL nagydöntőjében. A meccset Washingtonban játszották, és bár akkoriban lassabb volt az információáramlás, a balhéra szomjazó helyi sajtó mindent elkövetett, hogy a városba érkező chicagóiak a lehető legnagyobb felületen értesüljenek Marshall szavairól: képzeljünk el egy mai újságot az „A pipogya ellenfél megérkezett a városba!” szalagcímmel!

Marshall raáadásul még azt is kijelentette a meccs előtt, hogy a nyugati csapatok (mint a Bears) sokkal gyatrább futballt játszanak, mint az ő együttese, de ez már csak olaj volt a tűzre.

Mikor a meccs reggelén a Chicago játékosai megérkeztek a döntőnek otthont adó Griffith Stadionba, azzal szembesültek, hogy edzőjük náluk is korábban kelt: George Halas teleplakátolta az öltözőt Marshall sértéseivel, hogy felpaprikázza játékosait. És ha valakinek még ez sem lett volna elég, még egy kis motivációs beszédet is tartott: „Uraim, láthatják, Mr. Marshall mit gondol önökről. Én nem ezt gondolom: tudom, hogy önök minden idők legjobb futballcsapata, és ezt önök is pontosan tudják. Kérem, bizonyítsák is Mr. Marshallnak, a Washington Redskinsnek és legfőképpen az egész amerikai nemzetnek, hogy így van!”

És az egyébként mindig megingathatatlanul kőkemény Halas, vagy őszinte felindultságában, vagy mert kiváló pedagógus volt, egy kicsit még el is érzékenyült.

Bejött.

 

„EZ AZ UTOLSÓ LABDÁNK”

„Vagy öt helyen ütöttünk új ajtókat a falba utána, olyan beszéd volt” – emlékezett vissza utóbb az egyik Bears-játékos, de azért arra, ami ezután történt, senki sem számított a 36 034 néző közül, akik egyébként az addigi történelem legnagyobb jegybevételét hozták össze a még csak formálódó, messze nem a mostani, mindenütt jelenlévő szuperligának számító NFL-nek.

Mire az említett nézők lehuppantak ülé­seik­re, a Bears már a második, ötödik és kilencedik labdaérintéséből touchdownt ért el. A Redskins az elején még válaszolhatott volna, de egy a célterületen belül elejtett passz volt az utolsó alkalom, amikor úgy tűnt, lehet esélye. A chicagói támadók (akiknek a Stanford egyetemen dolgozó úttörő edző, Clark Shaughnessy segített kidolgozni a nyerő taktikát, egy óriási T-alakzatba felállítva őket) úgy gázolták le a washingtoni védőket, mintha kölyökcsapat ellen fociztak volna, a Redskins játékosait pedig egyre jobban demoralizálták az események, ráadásul sérülések miatt elkezdtek fogyatkozni is. A Bears már a szünetre 28–0-s vezetéssel fordult, de Halas még figyelmeztette övéit, nehogy azt gondolják, zsebben a meccs.

Nos, nem hitték. A támadók tovább „hentelték” az ellenfelet, a védők összesen nyolcszor kapták le a Redskins irányítóinak eltévedt passzait (az egész NFL-történelemben csak két védelemnek sikerült többször ugyanez, egyiknek sem bajnoki döntőben), és háromszor touchdownig vitték vissza a labdát. A hajrára Halas már a cseréket küldte be, hogy ők is élvezzék kicsit a finálé hangulatát, de ez sem állította meg a pontzuhatagot.

Annak egyvalami vethetett gátat: a labdák hiánya. Ekkoriban ugyanis még nem volt háló a kapuk mögött, és a touchdownok utáni jutalomrúgásokat követően egyik labda a másik után landolt a lelátón, a szerencsés drukkereknek pedig eszük ágában sem volt visszaadni a szuvenírt. A Redskins egyik pénztárosa fel-alá járkált a tribünön, és győzködte a nézőket, hogy 30-40 dollár fejében adjanak vissza legalább egy-két labdát, mert már így is a csak gyakorláshoz félretett focival folyik a meccs, de hiába.

Amikor pedig a tizedik touchdownt követően a Bears ismét készült volna a jutalomrúgáshoz, a játékvezetőnek kellett közbeavatkoznia, és az akkor még ugyancsak egy pontot érő extra játékra rábírnia a csapatot: „Szíveskedjenek rúgás helyett egy sima akcióval próbálkozni. Ez az utolsó labdánk.”

 

BÉRLETET TESSÉK!

Így aztán a Chicagónak be kellett érnie 73 ponttal, ami persze azóta is NFL-rekord, akárcsak a 11 touchdown és a 73–0-s győzelem – ráadásul bajnoki döntőben. Ugyanakkor a fölényes diadal után Halas az előzmények ellenére úriember maradt, és inkább saját csapatát dicsérte – de az öltözőben azért elhangzott néhány „Na, most ki a sírós kisgyerek?” felkiáltás, miközben néhány fallal odébb a Redskins játékosai közül jó néhányan valóban zokogtak szégyenükben.

A drukkerek (akik megvárták a meccs végét) pedig pfujoltak, a hangosbemondó ugyanis a lefújás után, a 73–0-s történelmi lebőgés pillanatában tartotta helyesnek belekiáltani a világba, hogy „A Washington Redskins következő, 1941-es idényére a bérletárusítás...” – de a mondat végét elnyomta a felháborodott moraj.

Ja, és egy apróság a végére. Két évre rá ismét ez a két csapat találkozott az NFL döntőjében. Halassal ellentétben George Preston Marshall nem tartott semmiféle motivációs beszédet, egyszerűen fogott egy krétát, és belekarcolta az öltözőbeli rajztáblába, hogy „73–0”. Ennél többet nem kellett mondania: a Redskins 14–6-ra legyőzte az egész idényben veretlen Chicagót, és elhódította a bajnoki címet.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik